Református nőnevelő intézet, Pápa, 1912

IX. Gyakorló elemi iskola

— 134 játok csak el, úgy-e, ez nagyon rossz volna ? ! Ilyen kis lány-, fiúnak is, mint ti vagytok, mennyi mindenre van szüksége, hogyne volna és hogyne lett volna sok mindenre szüksége a mi drága hazánknak ? De haj! — nem mondhatta mi fáj, nem mondhatta: mi kell, mert nem szólhatott szabadon. Hogyan, kérdeznétek ti, hát hogy tudna szólni az ország? Pedig higyjétek el nekem, kedves gyerekek, tud. Helyettesítik őt, beszélnek helyette hű fiai, az irók és költők. De abban az időben, mikor a francia forradalom kitört, mikor egész Európa a lelkesedés lángtengerében úszott, — ezt nem tehették, mert — „nem volt szabad". A sajtót, ahol a könyveket, újságokat nyomtatták, őrizte a kormány. Amilyen félelmes és ijesztő rém a mesében a tizenkétfejü sárkány, olyan, nem is annyira félelmes, mint inkább gyűlölt intézmény volt a „cenzúra", így hivták azt a hivatalt, mely az irók és költők munkáit átvizsgálta, mielőtt azt kinyomtatták volna. Átnézte az Írásokat és kihúzta belőle azt, ami talán a magyar nép boldogulását mozdította elő, vagy talán vigasztalta, lelkesítette, hazaszeretetre buzdította volna a nemzetet. Gyűlölte és rettegte az egész ország a cenzorokat. Csak az alkalomra várt, hogy kiszabadítsa magát hatalma alól. Kellett-e ennél jobb alkalom, mint ez az idő, mikor a többi országok is egymásután szabadultak fel a zsarnok uralomtól. Nem, ennél jobb alkalomra igazán nem lehetett várni! A nemzet kívánságait 12 pontba foglalják össze és kívánják, hogy azt szentesítsék, adjon az uralkodó alkotmányt a népnek. Kossuth Lajos — ki ne ismerné az ő nevét ? — fölment Bécsbe, hogy személyesen is kérje az uralkodó szentesítő szavát. Majd fölvirradt március 15-ike. Az a nap, melynek 65 éves évfordulóját megünnepelni ma mi is összejöttünk. Petőfi Sándor, Jókai Mór, Zrínyi, Vasváry és még mások, kik mig Kossuth Bécsben járt, nem szűntek lelkesíteni, tettükkel örök emlékűvé tették e napot, melyet a magyar szabadság születésnapjának nevezünk, mely arany betűkkel van fölírva a magyar történet lapjaira. Tisztán, fényesen ragyog e nap emléke előttünk. Nem homályosítja el fényét véres harcok emléke. Mert kard nélkül, pusztán a lelkesedés és rajongó hazaszeretet vezette azokat az ifjakat, kik Pesten, az ország szivében fölszabadították a sajtót; összeírták azokat a pontokat, melyek később a király által szentesítve alkotmányunk alaptörvényeivé lettek. Maga az idő, amaz emlékezetes március 15-én, borús, esős volt. De mit törődtek azzal Petőfi és társai! ? Mint ahogy mi, úgy ők is nemzeti szalaggal fölékesítve gyűltek össze. Jókai fölolvasta az utcán, este a színházban azt a 12 pontot. Petőfi pedig erre az alkalomra irt egy költeményt, melynek minden sorából a rajongó és önzetlen hazaszeretet szól, mely nemzeti dalunkká lett, mely szivből jött és szívhez szól: Talpra magyar, hí a haza! Elszavalta ezt Petőfi napközben több helyen és nem hiába. Mert mire leszállt az est, örömmámorban úszott egész Pest. Minden házon nemzeti zászlót lengetett az esti szellő: minden ablakban gyertyavilág égett. De mindennél fényesebb volt az a fény, mely az ifjúság és az egész lakosság szemében ragyogott. Az a ragyogás, mely az ő szemükben égett, az az érzés, mely az ő szivüket heves dobogásba hozta, köszöntötte a rég óhajtott magyar szabadságot! Kerek 65 esztendő telt el e szép nap óta, de eltelhet még 10—100-szor, Isten tudja megmondani hányszor 65 esztendő, emlékét e napnak elfeledni nem szabad