Református nőnevelő intézet, Pápa, 1902
A Kudrundal XXV. kalandja
— 11 — Azok közül vagyok én is, kiket Hartmut hada A tengeren keresztül foglyul húzott vala; Kudrunt keresitek ti, fáradságtok hiába! A hegelingi lányka elpusztult mély siralmas bánatába'!" Könnyek csillogtak erre Ortweinnak kék szemén, És sírt Herwig király is a hírnek vételén, Hogy a gyönyörű Kudrun halál ölébe tére; Keserves bú, kinos gyász nehezkedett mindkettejük szivére. Midőn a daliákat könnyezve látta ott, Az elrablott királylány ily szókat hallatott: „Ti úgy tesztek leventék e gyászhír hallatára, Mint hogyha tán rokontok lett volna vér szerint Kudrun, az árva?" S Herwig király felelte: „Van búra nagy okom, Mert benne, míg csak élek, a nőmet gyászolom; Örökre egyesültünk hűségeskü szavával S örökre elszakadtunk Lajos király ádáz fortélya által." „Te csak ámítasz engem", a lányka így beszél, „Gyakran tudtomra hozták, hogy Herwig már nem él. Legdrágább földi üdvöm lelném fel újra benne, Rég elvitt volna innen, ha e levente még életbe' lenne!" S szólt a nemes levente: „Herwignek hívatom, Felismered-e, mondsza, e gyűrűt ujjamon? Ezt Kudrun adta nékem hűségének jeléül, Hahogy te vagy a mátkám, szerelmesen elviszlek e vidékrül." Midőn kezére nézett, ott látta a gyürüt, Amelyben tündökölve abáli kő feküdt. 1 3 Nem lelt még soh'se szebbre el messze földre jutván, A szépséges királylány maga hordotta egykor azt az ujján.
