Katolikus Polgári Fiúiskola, Pápa, 1926
10 Azonban az igazgató tervez, a gyermeksereg meg végez. Reggel Vž4 órakor valami mámoros csataordításhoz hasonló harci riadó reszkedtette meg az ablakokat s ajtókat. Felugorván álmukból, csak fehér alsóruhában az udvaron át a polgáriskola kerljébe rohanó fiúkat láttam, akik szinte önkívületben harsogták, sipították, recsegték (már ki milyen hanganyaggal rendelkezett): a Balaton, a Balaton. Fiúk 1 Istenem, de szép! Beh gyönyörű . . . Hát gyönyörű is volt. A nap akkor bontakozott ki a keleti ég felhőiből; sugarai tüzes foltokat hintettek a tó nemesopál színében ragyogó tükrére, melynek vize apró hullámfodrokat vert, mint az égi bárányfelhők. Jobbról Tihany, az ősi apátsági templom kettős tornyával, melynek keresztje messze aranylóan, fejedelmi jogarként ragyogja be a tájat. Valami álombaringatóan, lenyűgözően szép volt az egész. Pedig hát éppen az álomból, illetőleg annak folytatásából nem lett azután aznapra többé semmi. Nem volt az a földi hatalom, ami a gyermeksereget megakadályozta volna abban, hogy mosakodjék és öltözködjék. Reggeli után megtekintettük a fürdőtelepet, a telep templomában misét hallgattunk, majd a polgári iskolában elfogyasztott ebéd után motoros hajókon átmentünk Tihanyba. Oda megérkezve, a gyermeksereg vidám kecskerajként nem a kényelmes, de a rövid utakat kereste, aminek szomorú következménye az lön, hogy háztető meredekségü oldalakon voltunk kénytelenek a nyomukban loholni, már amennyire Ioholásnak lehet nevezni a csigagyorsaságú megfontolt előnyomulását két, úgynevezett javakorbeli embernek. De végre is fent voltunk s a kolostor hűvös folyosóiban kifújhattuk magunkat. Megilletődött lélekkel szemlélgetfük martír IV. Károly királyunk utolsó magyarországi tartózkodása alkalmából használt szobácskákat, ahonnan a legremekebb kilátás nyílik a Balatonra. Itt révedezett el az a szomorú, könnybe borult szeme is utoljára a honi táj szépségein. Előtte a susogó, mormogó Balaton, alatta, lent a kripta mélyén piheni örök álmát a nagy Árpádok kolostort-alapító utóda, I. András király, feje fölött vigasztalóan ragyog az örök élet jelvényképe, a tihanyi apátság keresztje . . . Vájjon milyen volt a búcsúja . . . ? mit mondott neki utolsó istenhozzádként az alvó tó, az alvó király s a fenn ragyogó kereszt.. . ? Ezen tűnődtünk még akkor is, amikor a környékező domboldalon a néhai híres tihanyi visszhang hallgatására kerestük a legmegfelelőbb helyet. Azonban hiába. Eltűnt az is az új kertek és villák fáinak, falainak felbukkanásával s csak a nyomára leltünk, a gyermekek nagy szomorúságára. 29-én este 6 óra tájban búcsút vettünk a félszigettől s a motorosok rövid 20 perc alatt átrepítettek bennünket ismét Füredre, ahol jó vacsora és régi, kellemes tanyánk vártak bennünket. 30-án reggel korán vonatra ültünk s már 9 órakor az ősi koronázó Veszprémben harsogott kis csapatunk kürtje. Ahol kalauzolásunkról és ellátásunkról Balogh István igazgató-tanító úr, a vezetők régi iskolatársa, gondoskodott lekötelező szívességgel. Itt megtekintettük a székesegyházat, ahol misét hallgattunk, majd a Gizella-kápolnát s a püspöki rezidenciát, melynek erkélyéről sokáig gyönyörködtünk a felséges kilátás panorájában. A Múzeumba
