Állami Polgári Leányiskola, Pápa, 1898
20 kének fényét, az életkedv melegét. Futva menekült a sötét helyről, keresve a világosságot. Szive, első fájdalmában hozzánk, hű magyarjaihoz hozta. De annak az égő fájdalomnak fénylő villáma, melyet az igaz részvét és szeretet gyújtott a magyar szivekben, sem tudta azt az elborult, kihűlt lelket megvilágítani, bemelegíteni. És megindult keresni azt, mit ember nem nyújthat. Nem is kereste az emberek között, kereste a természetben, hol lépten, nyomon a mindenek vigasztalójával találkozott. A szépséges, ünnepelt királynéból, a magyarok büszkeségéből, a legboldogtalanabb királyné, a legszomorubb asszony lett. Anya volt, semmi más, de az a legmagasz- tosabb értelemben. Útjában meghatottan tért ki mindenki a Mater Dolorosa előtt, mindenkit megindított, az a meg- , adás, melylyel golgotája felé közeledett. És még e fájdalom sem felejtette el vele magyar népét, mert bár a fájdalom sötét fátyolába burkulózva, de eljött, hogy részt vegyen és boldoggá tegye megjelenése által a magyart, ezer éves múltjának ünnepén. Nem tudott mást elhozni a régi magyar királynéból, mint áldott jószivét, melynek most már csak könnyeit láthatta a magyar, de az is kedves volt neki. Lelkesült tekintete, mely oly ragyogón pihent koronázáskor boldog magyarjain, megtörött a köny- nyek eseppjeiben, de azért mégis megvolt benne a szeretet, melylyel átölelte hű, résztvevő magyarjait. Ki hitte volna akkor, hogy e könnyes, szomorú tekintettel utoljára ölelte magához igy együtt a nemzetet. Azóta csak ritkán jött közénk és kedves Gödöllőén töltötte akkor is, magányban, bolyongva idejét. Majd újból megindult és / ment, ment keresni kihamvadt sugarát. Es megtalálta, átszűrt szivének vére hullása vezette hozzá. Megrendülve állunk a borzasztó ellentétek előtt; e
