Katolikus Tanítóképző Intézet, Pápa, 1938
Szociális nevelés. A szociális nevelés nem ritkán olyan értelemben jelenik meg, mintha a nevelésnek valami különleges feladatáról vagy módjáról lenne szó. Pedig ez nem így van. A szociális vonás már benne rejlik a nevelés fogalmában. Az ember szellemi fejlődésének menetéből az következik, hogy a nevelés szavának helyesen értett tartalma voltaképen mindig szociális nevelést jelent, hiszen az egyén benső fejlődésének legfőbb bizonyítéka éppen az, hogy a közösségbe tartozásának tudatára ébred. A neveléssel kapcsolatban tehát azt, hogy „szociális“, csak azok hangsúlyozzák, akik nem akarják, hogy a nevelés fogalmának ez a vonása feledésbe merüljön, inkább azt akarják, hogy ez az elhanyagolt szempont világosan érvényesüljön. Kétségtelen, hogy a nevelés mivoltával csak az van tisztában, aki tudja, hogy eredményt csak egyéni módon (individuális neveléssel) lehet elérni, de azt is tudja, hogy a nevelés hatása az egyénen mindig túlterjed, az egész közösséget alakítja és feladatait is az a közösség határozza meg, amelyben nevelő és növendék él. Ez a nevelés szociális felfogása. Tehát, ha az ifjúság szociális neveléséről beszélek, nem valami különleges dologról szólok, hanem csak olyasmit veszek szemügyre, ami a nevelés fogalmában már bennfoglaltatik. Csak az a kérdés: miképen érvényesülhet a nevelésben a szociális gondolat ? A nevelés akkor teljesíti igazán feladatát, ha arra törekszik, hogy minden növendékben, tehát a közösségben, az egész nemzetben kifejlessze először is a másokkal való összetartozás érzését. Ez az alap. Ezzel együtt jár a másik követelmény: fejlessze ki a nevelés a másokkal együttdolgozás készségét és a harmadik: fejlessze ki a mások sorsáért való felelősséget. Az összetartozás érzése annak felismeréséből táplálkozik, hogy nem vagyok magam. A másokkal együttdolgozás készsége a sokféle szükséglet és az egymásrautaltság tapasztalásából ered : magam nem tudok önmagámnak sem eleget tenni, ahogyan én rászorulok másra, ugyanúgy késznek kell lennem mások segítségére, s az én munkám, meg a másoké egymást kiegészítik. Egyéni érdek, közösségi érdek szembeállítható egymással, de csak mesterségesen, addig, amíg az egymásrautaltságot fel nem ismerjük. Az összetartozás érzése és az együttdolgozás készsége egybeolvad a harmadik tulajdonságban. Erről az oldalról nézve az a teljesen kifejlett ember, akiben éber a felelősség mások sorsáért. A felelősség fogalma a nevelésben nincs eléggé a kellő helyén és nem igen látjuk tisztán ezt a fogalmat. Nem azt jelenti, hogy tetteimet
