Katolikus Tanítóképző Intézet, Pápa, 1910
19 hordták a párolgó finom ételeket s mi hozzáláttunk az ebéd elfogyasztásához. Hiába, páratlan a magyar a maga nemében. Jókedvünk tetőpontra hágott; fokozta örömünket az is, hogy derült már az égbolt és a nap aranysugarai kandikáltak be az ablakon. Vezetőnk indítványozta az indulást. Az ut felfelé meglehetős fárasztó volt, de jókedvünk elfeledtette ezt velünk. Fenn vagyunk már Pannonhalmán is. Ha ennek tetejére felmegy az ember, le sem akar jönni, mert páratlan szépségű látvány nyílik meg előtte . . . Lenn a völgyben apró kis házikók láthatók, itt-ott magas hegyek emelkednek, melyek távolságuknál fogva úgy látszanak, mintha kék réteggel volnának bevonva. Amott nagy sikság terül el, mely a kilátást nem akadályozza s így óriási távolságra el lehet látni. Az nem hiszi, hogy nem álmodik, vagy azt gondolja, hogy csak emlékezik, hogy nem most van itt, hanem régen, igen régen volt és boldog órákat élt itt. Nemsokára ott állt a sok prepa a nagy kapu előtt, s ez megnyílt, hogy ismeretvágyunkat ne aka- dálvozza. Mohón fut körül tekintetünk a sok szép és régi, tán általunk még nem is kellőleg méltányolt művön. Vezetőnk lelkesen beszél a kolostor eredetéről, szent Benedek, szent István és szent Lászlóról. Úgy képzeltem, hogy első nagy királyunk itt van lelkileg közöttünk s nézi az ő méltatlan sarjadékát. Majd feltűnik lelki szemeim előtt szent Imre herceg, amikor itt járt s üdvözölte a szerzeteseket. Dicső őseink alkotásának köszönhetjük Isten után, hogy itt láthatjuk e remekeket. A templom művészi alkotása s drágaságai előtt csak állunk, s a bámulattól szóhoz jutni is alig tudunk. Elszorult szivünk, reszketett a hangunk, mikor ez énekbe kezdtünk: »Boldogasszony Anyánk!« De nézzük már meg a kolostor belsejét is. Belépve, azt sem tudtuk, mit s merre nézzünk, oly 2*
