Állami Tanítóképző Intézet, Pápa, 1942
1. Búcsú az új tanítóinktól. Csekő Árpád igazgató oklevélkiosztáskor mondott beszéde. . Az évről-évre megismétlődő oklevél kiosztáskor mindig igen nehéz szívvel szólok a távozókhoz. Persze, hogy nehéz a szívem: távoznak körünkből olyan szeretteink, akik viszik lelkünk egy-egy sugarát, viszont aggódva gondolok arra, megtettünk-« mindent abban az irányban, hogy a legnehezebb feladatban — a tanító hivatásban — jól fogják-e megállni a helyüket. Éppen ezért útravalóul az öt év folyamán sokszor emlegetett legfontosabb nevelési eszméket szerettem csokorba kötni, tehát búcsúszavaimban mondhatnám legvégső összefoglaló ismétlést szoktam tartani. Most mást teszek. Elhagyom az ismétlést. Akarom hinni, hogy önöket képessé tettük annak önálló elvégzésére is. Elhagyom pedig azért, mert útravalóul sokkal időszerűbb mondanivalóm van. Háborúban vagyunk és annak vége még egyáltalában nem látható, önök jó része már most katona lesz. A többiek katonáskodására is hamarosan sor kerül. Mindegyikük a közszellemnek tevékeny munkálója lesz. (Jó vagy rossz irányban.) Az ország minden tanítójának 1 — 1 századnyi emberanyag helyes világnézetének kialakításában döntő szerepe lehet. Ezekből az okokból mindenekelőtt annak beláttatását érzem szükségesnek, hogy hazánkat csak az ősi katonaszellem töretlen fenntartásával, sőt annak fejlesztő irányú fokozásával tarthatjuk meg ás állíthatják a nemzetek között megérdemelt helyére. Azt akarom, hogy önök ne essenek abba a hibába, amilyen hibába az első világháború után estünk, amikor az ország népességének nagy többsége lelkében sikerült az ellenséges propagandának kialakítani azt a téves hitet és vágyat, hogy zöldasztal mellett békés úton is lehetséges egyes nemzetek károsodása nélküli együttműködés. Ez a propaganda most is működik. Annál inkább világosabban kell ezt látnunk, mennél jobban közeledünk a háború végéhez. De ennek nemcsak a magunk részéről való tisztán látása szükséges, hanem törekednünk kell általánossá tételére. A nemzetek békés együttműködésének hangoztatása sok vezető államban szokásos külszín, cie mindig észrevehető a cselekedeteikben egy bizonyos kettősség. A nagyvilágnak szánt utópisztikus közfelfogás és megnyilatkozásaik mögött az állami törekvések legridegebb önzésről tanúskodnak. Tehát: szükséges, hogy baráti kezet adjunk, de nyugalmat biztosító ez csak akkor lesz, ha a szembenálló a szorításkor annak keménységéről, edzettségéről is meggyőződött. Meg fogja önöket katonai bevonulásuk alkalmával lepni, hogy a karpaszományosok között olyan sokan lesznek tanítók. A kétségtelenül nagy számarány mellett ez azért is rögtön megállapításra kerül, mert a 1*
