Állami Tanítóképző Intézet, Pápa, 1927
2 zanatai“ című. Nem pihent még nyugdíjba vonulása után sem. Két éve, hogy egyik pedagógiai munkájával díjat nyert és küszöbön volt „A nevelés története“ cimü munkája. , Mint igazgató, rendszeretö, gondos és takarékos, hű sáfárja az állam vagyonának, példát mutatott környezetének. Szükebb években sem volt üres az intézet pénztára, mindig volt egy kis megtakarított „pénzecskéje“, mint mondá és hol a szaktanárok kérésére, hol meglepetésképen gyarapította a szertárak felszerelését és különös kedveltjét: a könyvtárt. Az ő idejében kapott villamos-világítást az intézet. Gyakorlati érzékű ember volt, akitől sokat tanulhatott, aki munkáját megfigyelte, mert ő nem sokat beszélt. Az udvar árnyatadó fákkal való befásítása az ő gondolata és terve szerint történt, a csinos méhes, a melegház az ő idejében épült. Mint tanár: a gyakorlat embere volt, nem hiába volt tanító: a gyakorlati tapasztalatokon szűrte át az elméletet. „Maradandó értékű gyakorlati nevelő- munkássága is, melyet mint tanár és igazgató fejtett ki pontos és lelkiismeretes munkával, következetes példaadással“ — mondja róla volt növendéke, Vikár Kálmán föv. tanító. Mint ember Pethes János nem kereste az érvényesülést, nem volt sokat szereplő u. n. társadalmi ember. Munkakörében, munkakörének élt. Hivatala és családja teljesen lekötötték. Példás családi életet élt és boldog ember volt a maga választotta körben. Egy sötét felhő borította boldogsága egét — kis leánya korai halála. Az idő a szerető szülök bánatát enyhítette és mérnök fiának kis leánya sok örömöt szerzett a boldog nagyapának. Pethes János puritán lelkű, lelkes magyar volt. A háború és az azt követő nehéz idők reá, mint nyugdíjas tisztviselőre nehéz terheket róttak, de nem zúgolódott. Kőszeg vidékén élvezte a nagy természet szépségeit, mint afféle nagy természetimádó és várta velünk együtt a jobb jövőt. Vallásos ember, meggyőződéses református, hivő lélek volt. Mintegy félévig tartó betegsége megtörte testileg, aki egyébként soha nem betegeskedett. Egy hónappal a halála előtt mintegy megerősödött, kezdett bízni felépülésében, de mintha érezte volna a halál szelét: e sorok írójának irt levélben leszögezte élete utolsó tapasztalatát, hogy „az embernek egyetlen hűséges barátja — a felesége“. Továbbá írja: „Egyébként elkészültem a nagy útra, szeretném, ha elénekelnék sirom felett: Te benned bíztunk eleitől fogva, Uram!“ és „Nincs már szivem félelmére nézni sírom fenekére . . .“ íme: a hivatalnok, az ember! Áldás emlékére! Kraft József.
