Állami Tanítóképző Intézet, Pápa, 1910
Sebestyén Gyula J848—J9IJ. A magyar tanítóképzést az 1911. évi julius hó 5-én súlyos veszteség érte. Az állami tanítóképző-intézetek országos szakfelügyelője, a fáradhatatlan munkás, örök álomra hajtotta fejét. Az a hét év, amit szakfelügyelői minőségében töltött, mély barázdát, állandó nyomot hagy a tanítóképző-intézetek történetében. Mint szakfelügyelő szeretettel párosult szigorúságot, pártatlan igazságszeretetet és lelkiismeretes kötelesség-teljesítést egyesített magában. Ugyané kellékeket kívánta meg a jó tanártól is. Kívánta, követelte, hogy a tanítóképző-intézetek tantermeit a vidám munkásság szelleme hassa át. A „tanítás“ fogalmát úgy fogta fel, mint a tanár és tanítványok közös és kölcsönös munkáját. A tanítóképzőben szerinte osztály-tanítás van. A tanár folyton-folyvást kérdez, kifejt s a tanítványok mindegyike egész órán át kiveszi a maga részét a kölcsönös munkából. Az „előadás“, „lecke-feladás“ és „lecke-kikérdezés“ nem egyeztethető össze a methodika mai fejlődésével. Minél lelkiismeretesebben „tanít“ a tanár, annál alaposabban kiismeri tanítványainak egyéniségét. A valójában „tanító“ tanárnak „notesz“-re szüksége nincsen. Ha a tanárok nem „magyaráz“ nak, nem „előadás“-okat tartanak, hanem a szó szoros értelmében tanítanak, akkor a „notesz“ a paedagogiai történelmi emlékek közé, „a korbács“, „mogyoróvessző“, „ferula“, „fa-ábéce“ és más kínzó eszközök közvetlen szomszédságába kerül. fi A jó tanár olyan, mint a jó orvos, aki, minél súlyosabb betege, annál nagyobb szeretettel, odaadással gyógyítja. Ha gyengébb a tanuló, fordítson a tanár fejlődésére igen sok gondot. Ha az iskolai munka nem elegendő a kitűzött cél elérésére, istápolja a gyengébbeket külön, órákon és elfoglaltságon kívül eső időben. Ha ezt a munkát is megkísérelte, ha munkájáról a tanár-testületi ülésen beszámolt s arról győződött meg, hogy fáradsága hiábavaló, akkor, de csakis akkor határozhatja el magát az „elégtelen“ osztályzat adására, s a szülő és a gyermek szünidejének elrontására. 1
