Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1937

III. A háromszázéves „Értekezés". A theol. akad. évnyitó ünnepélyen felolvasta Dr. Trócsányi Dezső főisk. igazgató

- 14 az Értekezést megírni a Descartes kora számára: a skolasztikus tudomány ércfalának áttöréséért; s a mi számunkra: hogy megértsük az emberi szellem e fázisának alakulástörténetét, még pedig egy rendkívül eleven és szellemes rövid munkából. A kérdés most az, amit jóval későbben Kant így fogalmazott meg: »hogyan lehetséges a metafizika mint tudomány?« S érdekes fordulata a szellemtörténetnek, hogy azt a metafizikát, amelyet Descartes a maga elgondolása szerint tudománnyá vél tenni, Kant mint »fogalmi költe* mény«*t utasítja majd el, s a racionálizmus dogmatikus metafizikája helyébe a kritikai metafizikát állítja. Hogyan lehetséges hát a metafizika mint tudomány? Az a felelet, amelyet Descartes e kérdésre ad, az Értekezés legátütőbb része, melynek e mű szellemtörténeti áttörő erejét köszöni. A metafizika és a filozófia, melyet Descartes lát és szemlél, a véle* mények káosza, ezért most ezt mind kétesnek ítéli; hiszen feltette magá* ban, hogy csak azt fogadja el igaznak, amit tisztán és világosan átlát. S ha már elindult a kételkedés útján, radikálisan tovább megy: elhatá* rozza, hogy mindent kétségbe von — van*e Isten, van*e világ, van*e teste, van*e lelke — »de mindjárt azután láttam, hogy míg így mindent kétes* nek akartam tartani, én, aki ezeket gondolom, szükségképpen vagyok valaki; észrevevén tehát, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok oly szilárd, oly biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzottabb feltevései sem ingathatják meg, arra a meggyőződésre jutottam, hogy bátran elfogad* hatom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem«. íme Descartes metafizikai alapintuiciója, amelyre egy sajátos mód* szeres eljárással, a radikális kételkedéssel jut el. Ebből az intuícióból; vezeti le újabb tételét: »el tudom képzelni, hogy nincs testem, hogy nincs világ, hogy nincs tér, amelyben vagyok«, de amíg vagyok, gondolkozom; gondolkozásom pedig nem függ tértől, anyagtól, ezért az új látás, új intuíció ez: magában megálló valami: szubsztancia vagyok. Az »amíg vagyok« elárulja, hogy véges szubsztancia vagyok, s most keresem a végtelen és örök szubsztanciát. Meg is találom: ha tovább elem* zem magamat, megtalálom magamban Isten fogalmát, ezt a fogalmat nem alkothattam én» mert Isten fogalma magában foglalja a tökéletességet, »s én a tökéletlen nem hozhattam létre azt a fogalmat, mert hogy az, ami tökéletesebb a kevésbbé tökéletestől függjön s belőle következzék, nem kisebb ellenmondás, minthogy valami a semmiből származzék«, ezért »szükségképpen kell valamely más tökéletesebb lénynek lennie, melytől függök, s melytől mindent, amim van, kaptam«, egy »végtelen, örökké* való, változhatatlan, mindentudó, mindenható lénynek, aki nem más, mint Isten«. Isten belénk oltotta a saját maga fogalmát, tőle kaptuk értelmünket, s benne az igazság csiráit, az emberi ész ősi törzsfogalmait, mint szám,