Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1936

III. Visszapillantás 1936—37. iskolai évre. Az évzáró ünnepélyen felolvasta Dr. Trócsányi Dezső főisk. igazgató

— 11 — szubjektív és érzelmi mozzanatok közvetlenebbek, az iskolában viszont az emberiség nagy belső története, az erkölcsi világkormányzás nagyszerűsége bontakozik ki a diák szeme előtt. Valami ahhoz hasonló érzés fejlődik ki az ifjúban, amit Spinoza „amor fati"-nak, „amor intellectualis Dei"-nek nevezett, s a római költő így fejezett ki „sí fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae". Ez az „Impavidum" az emberi élet egyik csúcspontja, de ez az „amor fati" pogányos még akkor is, ha „amor intellectualis Dei"-ről, Isten iránti értelmi szeretetről beszélünk. A református világnézet a világot nem a sztoikus „Logosz"-ból (aminek alapján áll valójában a római költő is) s nem a „Deus sive natura"-ból magyarázza, hanem a teremtő Isten művének tartja. Kollégiumunk tanárai, amikor református egyéniségük kisugárzik tanító és nevelő eljárásukból, részt vesznek a vallási nevelésben is. Ha ebben a mai tapogatózó és téveteg világban, amelyet világnézeti anarchia fenyeget, e ponton még többet teszünk, mint tettünk, bizonyára jó szolgálatot teszünk egyházunknak és hazánknak, és minden diákunknak. Ha megállapítjuk, hogy a szépség iránti fogékonyságot táplálja a magyar, latin, görög, német és angol nyelv tanára a költői olvasmányokkal, ha gondolunk arra, hogy az immár kötelező tantárggyá lett rajzban diákunk egyfelől sok-sok önálló tervező munkát végez, rendszeres mütörténeti oktatást kap, s emellett még külön művészirajz órákra is járhat; hogy az énektanításban református iskoláink megelőzték a többi iskolát és a közoktatási rendelkezéseket, hogy diákjaink zeneoktatást is nyerhetnek, hogy ének- és zenekarban szerepelhetnek, akkor azt mondhatjuk, hogy kollégiumunk valóban módot ad minden irányú nevelkedésre, művelődésre. S azt, hogy a „mens sana" mellett a „corpus sanum" is milyen nevelésben részesül, arról nem is kell beszélnem, mert tornavizsgáinkat mindenki ismeri. Volt-e hát értelme egy iskolaiév munkájának? Tanári szemeink előtt elröppennek hirtelen a letűnt tanév órái: Komolyarcú, értelmes diákjaink előtt lobogva emeltük az igazság, szentség, jóság és szépség fáklyáját, s ezt a fáklyát kézben tartani, ezzel világítani, s magyar diákjainkat, fiainkat az „amor Dei creatoris et redemptoris"-ra a teremtő és megváltó Isten szeretetére nevelni olyan dolog, amely önmagában nagy és szép dolog. S ha diákunk visszanéz e tanórákra, nem mondhat mást: „hogy ment mind az ismeretben előbb, mind a szeretetben"; hisszük ment előbbre hitben és erkölcsben is. És akkor érdemes volt. S ha nekik érdemes volt, érdemes volt szüleiknek is. íme az iskolai Szilveszter. „Ismét egyik esztendeje, Istentől kimért ideje telék el a mulandóságnak", s mi békén, nyugodtan tölthettük az évet, haladtunk „rendeltetésünk pályafutásin". Hála és dicsőség érte Istennek. De tisztelettel és szeretettel gondolunk elöljáróinkra, jóltevőinkre, egyénekre és az egyházkerület gyülekezeteire egyaránt; a legmélyebb tisztelettel üdvözöljük e helyről is főiskolánk világi gondnokát, Dr. Darányi Kálmán Őnagyméltóságát, aki magasívelésű államférfiúi pályáján a legmagasabb állo-