Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1935

IV. Lelkészképzés, lelkészi továbbképzés. Irta és a theol. akadémia 1935. évi szeptember hó 26-án tartott tanévnyitó ünnepélyén felolvasta: Dr. Trócsányi Dezső theol. akad. igazgató

— 34 — hatékony kritika csak az lehet, amelyet a magunk vizsgálódása alapján magunk alkotunk. De itt mindjárt felmerül az ellenvetés: képes-e a diák a maga húszéves fejével önálló tudományos kritikára? Nyomban megfelelhetünk azzal, hogy: nem. Viszont hozzá kell tennünk a felelethez: képessé kell tennünk vagy legalább is meg kell kisérelnünk, hogy képessé tegyük. Vigyük el őt a forrásokhoz, lásson a maga szemével. Ma a főiskolás diák még általában másodkézből kapja a tudnivalóját: professzora elvégezte a kutatást, eredményeit is kritikailag közli, de amit a hallgatóságnak el kell végezni, már alig egyéb, mint recipiálás, betanulása a tankönyvnek, melyben a tudósok tételeit birálja, cáfolja egy másik tudós. Az ilyen tankönyv betanulása egy nagy ellenmondást rejt magában, s ez: kritikai könyv dogmatikus recipiálása. Pedig már a húszéves ifjú lelkialkata is ellene van a betanuló módszernek: ez az idő az, amikor fiatal óriás az ifjú,, amikor ég a kritikai vágytól, s amikor ennek a kritikai vágynak meg is kellene adni a kellő táplálékot. A húszéves ifjú úgyis bírál, hiszen ő az, aki most a középiskolás megkötöttségből a főiskolás szabadságba lép, ő az, akit a főiskolai tanulmányokra »érett«-nek nyilvánítottak, szellemileg nagykorúnak jelentettek ki, ő az, aki élete legszebb korát készül élni, s fel akar készülni a maga pályájára, önállóságára: oda, ahol valóban szüksége van kritikára és Ítélni tudásra. »Non scholae, sed vitae docemus«, mondhatnók az ismert szállóige változataként, amiből mindjárt elő is tűnik az iskolák óriási felelőssége: az élet, azaz mindnyájunk boldogulása szempontjából a legjobban előkészíteni az ifjú generációt, hogy mint középső nemzedék tudjon együtt működni és nemes versenyben élni a harmadikkal, s a maga részéről is mindent megtehessen a felnövő új sarjadék boldogulásáért. S ha az iskolák felelőssége általában ilyen nagy, mekkora a felelőssége egy theologiai iskolának, amely arra vállalkozik, hogy növendékeit Isten Igéjének tolmácsolására képesítse, s így más embernél fokozottabb mértékben Isten munkatársává tegye. Mondani sem kell talán, hogy ez a felelősség hivatásérzet, imádságos lélek mellett is csak Isten kegyelmének hitében' viselhető el. Az életnek nevelünk hát, s éppen ezért felmerült az a gondolat, hogy a lelkészképzésnek nem is annyira tudományos képzésnek, mint inkább gyakorlatias munkának kellene lennie. Pl. Pápán fel kellene osztani a gyülekezetet a lelkipásztor és a theolfogiai tanárok között pásztorolás szempontjából, s mindegyik tanár mellett volna egy diákcsoport, mely minden gyülekezeti gondozó munkában lehetőség szerint részt venne. Ott pedig, ahol személyesen nem vehetne részt a lelkészjelölt, pl. a beteglátogatásban, amit nem lehet és nem szabad tanulmányúttá tenni, ott tanára elmondaná tapasztalatait és beszámolna munkája módjáról, s