Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1935
III. Isten szuverénitása és az állam Kálvin tanításában. Irta és a ref. theologiai tanárok 1936. évi, Pápán tartott országos konferenciáján elmondta D. Dr. Bohatec József, a bécsi egyetem professzora, a pápai theol. akadémia tiszteletbeli tanára. Fordította Dr. Trócsányi Dezső, a pápai theol. akadémia tanára
— 24 — vetve részt vegyen az igazgatásban. Szabadsága tehát politikai szabadság. Ez a szabadság nem abszolút, hanem szabadság a törvények értelmében. Erre a politikai szabadságra gondol Kálvin, midőn leírja Izrael hetven elöljárójának hivatalbaállítását. Ezeket a nép szavazás utján választja meg (populi suffragiis), mégpedig nem könnyelműen és találomra (temere, promiscue) a nép nagy tömegéből, hanem a „vének és a főbbek" közül, azaz olyan férfiakat, akik a nép előtt tekintélyesek voltak, s kiválóságukkal mutatták meg, hogy vezetésre valók, bár képességeiket nem próbálták ki előbb provinciákon. A politikai szabadságot Kálvin az Institúción kivül is Isten különös ajándékának nevezi, s ott is ugyanolyan értelemben veszi, azaz törvények által szabályozott szabadságot ért rajta, mint az Institúcióban: „libertás ad moderationem composita et rite constituta 1 1. Meglátszik ez a választás módján is. A cél az aktív általános választójog, de ez sem terjed tovább a mértékadó tekintélyek döntésének helyeslésénél (consensus populi). A passzív választójog sem általános, hanem arra való tekintettel, hogy a vezetésnek csak arravaló emberek kezébe szabad jutni, tekintettel továbbá Isten felségére, amelyet sértene a vallásilag és erkölcsileg kisebbértékü hatóság, lényegileg korlátozott. Ezt a mérsékelt politikai szabadságot tehát az jellemzi, hogy benne az általános, bár lényegileg korlátozott aktív választójog a korlátozott passzív választójoggal egyesül. Csak a passzív választójog korlátozása teszi lehetővé, hogy a valóban arravaló felsőség a törvények uralmát biztosítsa. Mindamellett Kálvin gyakran hangsúlyozza, hogy a királyok tartsák meg a jövőben is tekintélyüket és hatalmukat, de csak azzal a feltétellel, hogy Isten marad a mindenekfelett való egyetlen főhatalom, s ez a tény egyrészt annyit jelent, hogy Kálvin a 15. századbeli francia királyság közjogi felfogásával egyetért, másfelől a 16. századbeli királyok zsarnoki abszolutizmusát erélyesen visszautasítja, mert a feltétlen szuverénitás nem őket, hanem egyedül Istent illeti. Ezzel Kálvin az autokrata uralkodó közjogi kiváltságait átruházta Istenre. 5. Az Isten és a világi uralkodók közti viszonyt is egészen a francia király és hivatalnokai közötti viszony analóg párjaként emlegeti Kálvin. Igaz ugyan, hogy olyan kifejezésekkel, amelyek már Luthernél, sőt a középkori irókná! is megvannak. Pl. a fejedelmeket Isten helyetteseinek (vicarii, lieutenants), képviselőinek, követeinek (legati) nevezi. De még sokkal gyakrabban megtaláljuk nála az Isten feltétlen hatalmának alávetett uralkodók neve gyanánt az „officiers de Dieu", „Isten tisztviselői" jelzőt, mely sokkal többet mond, mint az eddig említett jelzők, mert azt fejezi ki, hogy ez a függési viszony nem magánjogi, hanem közjogi természetű. Kálvin a hatóságoknak Istenhez való viszonyát olyan világosan fejezi ki, hogy azt félreérteni nem lehet. A bírák és a hatóságok nem feudális hatalmak, amelyek a hivatalt hűbér gyanánt, örökségül hagyható birtokul kapták uruktól; hivataluk csak „egyszerű" hivatal (office simple). Ha Istenhez való viszonyuk hűbéres viszony volna, akkor Isten a hűbér átengedésével lemondana a maga felségjogáról.
