Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1935

III. Isten szuverénitása és az állam Kálvin tanításában. Irta és a ref. theologiai tanárok 1936. évi, Pápán tartott országos konferenciáján elmondta D. Dr. Bohatec József, a bécsi egyetem professzora, a pápai theol. akadémia tiszteletbeli tanára. Fordította Dr. Trócsányi Dezső, a pápai theol. akadémia tanára

- 23 metafizikai-vallási viszonyát szabályozzák. Isten, a mindenen uraikodó legfőbb ok teljességben és hatalomban felülmúlja a közbeeső okokat, amelyek által hat, anélkül hogy ezeket megsemmisítené vagy elértéktelenítené. Kálvin nagyon is theocentrikusan gondolkozott ahhoz, hogysem a közbeeső okok valamiképpen korlátai lehettek volna az isteni felség feltétlen rendelkezési jogának. Sőt inkább egészen alá vannak vetve ennek és ezt szolgálják, mégpedig olymódon, hogy Isten mint aki mindenen uralkodik és mindent áthat, teljesen hatalmában tartja őket, úgy hogy semmi mást nem jelentenek és eredményeznek, mint amit Isten akar. Másfelől Kálvin mint gyakorlatias jellem megőrzi érzékét a pozitív létrendeknek a valóságban egyáltalában nem tagadható sajátszerűsége iránt: nem szünteti meg őket önkényesen, hanem aláveti a legfőbb isteni normáknak, s ezzel mintegy beboltozza őket. Ennek következtében Isten mindent átfogó, korlátlan uralma a világi felsőséggel szoros kapcsolatba kerül. A gond viseléstan elveinek és az Isten és az evilági létrendek közti viszonynak jelentésösszefüggése abból ered, hogy a kérdéses viszonyt Kálvin először is a causa prima és causae mediae általános gondolkozási kategóriáival irja le. Ha a gondviselés láttára mindig el kell jutnunk Isten parancsoló normativ akaratához, aki a világ kormányzásában alsóbb eszközöket is igénybevesz, anélkül, hogy ezáltal legkevésbbé is csökkentené tekintélyét — ez akkor történnék meg, ha pl. a sors mint segítőtárs, mint „pajtás" állna mellette, sőt fölötte — akkor ez a sziklaszilárd alaptétel érvényes az isteni és az evilági uralom közti viszony meghatározására is. Nincs uralom, melynek forrása ne Isten volna. Az isteni uralom egyetlenségéhez mérten minden más „alantas" hatalom a legfőbbtől függ: a hatalmas királyok csak Isten kezei, korlátlan hatalmának eszközei. Isten hatalmának egyetlensége és abszolút volta természetesen nem szünteti meg a világi létrendek fennállását, csupán az isteni világkormányzás magauraságát és levezethetetlenségét fejezi ki. Olyan kiváltság ez, melyben az evilági létrendek nem részesülnek, mivel uralmuk és tekintélyük csak az uralom legfőbb gyakorlójától, Istentől függő, levezetett hatalom. Az állam és minden evilági létrend eredetét ugyanis egyenesen Isten rendelésére kell visszavezetni. Nemcsak az állam léte, hanem ilyen léte, sőt elfajult formái is Isten akaratából valók; nem lehet megállapítani, miért létesülnek bizonyos időben és bizonyos helyeken éppen ezek az államformák, amint azt sem lehet megérteni, hogy miért változtatják meg hirtelen kitörő forradalmak a világ arculatát. Az állam racionális céljával, azaz a társadalom védelmével így szembekerül az irracionális alap, az isteni rendelés. Ezzel Kálvin nyilván ellene fordul a középkori állambölcselet Aristotelesen alapuló irányának, amely a társas élet causa impulsiva-jául, causa remota-jául a természetet, az emberben működő társas ösztönt és szükségletet vette fel, az állami egyesülést pedig az ember szabad és eszes cselekedetére vezette vissza. A Stagirita, mint tudjuk, abba a tételbe sűrítette össze elméletét, hogy az 2