Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1922

I. Petőfi és Pápa. Irta s a főiskola 1923 március 15-iki emlékünnepén elmondotta Kozma Andor egyházker. tanácsbiró

mint harci sas. Repült, repült oda, hol a dalt elnyeli „az acéli zörej, a trombita hangja, az ágyúdörej ..." A magyar költő dicsősége már teljes. íme, már ott küzd, ledobva lantját, karddal kezében a hazáért! A nagy magyar költő már nagy magyar hős. Ez már több, mint dicsőség; ez maga a megdicsőülés. Mindközelebb, közelebb az éghez, ott sejti még a szem a fenséges tüneményt. Egyszerre elvakul az emberi szem. Valamely óriási fényözön csapott rá s nem látja többé a költőt, a hőst. Hová lett? — Meghalt? ... Ki látta őt holtan valaha? . . . Senki! Nem halt meg. Isten hajolt le érte a megnyíló égből s felölelte az örök fénybe, a halhatatlanságba, hogy eleveelrendelt sorsa beteljesedvén, tökéletes legyen. Hogy mi annál áhítatosabban dicsőítsük mythikus költő hősünket, itt Pápán és a magyar hazában mindenütt!