Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1917

III. Emléksorok Borsos Istvánról. Irta lic. Rácz Kálmán

III. Emléksorok Borsos Istvánról. Irta: lie. Rácz Káinján főgimn. tanár. Ez év április 12-ike szomorú emlékű dátum főiskolánk történetében. Mint derült égből lesújtó villám, oly váratlanul csapott le szivünkre az a hir, hogy akit mint rövid időn belül visszavárt tiszttársat kényszerített a fővárosba ily végzetesen súlyosnak nem sejtett betegsége, azt elveszítettük s helyette halálának hire érkezett vissza. A megrendült lélek még ma sem tud egészen felocsúdni kábultságából és könnyezve méregetjük, hogy mi veszített többet: a család, az iskola, a tudomány, a baráti sziv-e? Aki olyan talpig ember volt mindenütt, családban, kathedrán, tanácskozó teremben, munkaközben vagy kedélyes társaságban, mint Borsos István, annak elvesztésébe nem tud belenyugodni a sziv, emlékére nem rakodhatik a feledés pora, neve jelszóvá lesz, amely irányít, erőforrássá válik, amely gyarapít, amelyet tehát kegyelettel ápolni, fel-felidézni mindig nyereséggel jár. Borsos István mint ember a keresztyéni jóságnak, mint tanár az életre nevelő szigornak és sokoldalú tevékenységével a magyar iskola kulturhivatása odaadó hű munkásának tipikus megvalósulása. I. Mint ember a legmagasabb eszménynek, a Megváltónak nyomdokaiban jár, nem hiába vállalta élethivatása szerint az Ige szolgálatát. Munkája ugyan a tanáré, de lelkülete a lelkipásztoré, aki felelősség érzetével irányítgatja a kezére bizott örökséget, a tanuló-ifjuságot. Nagy mértékben birtokában van a keresztyén felfogásnak, az élet és a munka azon értékelésének, amely mindkettőt Istentől származtatja, aki az életet bizonyos hivatás betöltése végett adta, a munkát pedig az élet élvezésére jogosító eszköznek. Ezen felfogás és értékelés eszközölte nála, hogy tudott munkálkodni lelkesedéssel és tudta élvezni az élet szelid örömeit háládatos szívvel. Oly benső meggyőződéssel szolgálta eszményeit, hogy környezetében megnemesedett a durvaság is és nem túlzó frázisként hangzott el sirja felett a búcsúszó a „jó Borsosáról. Jellemének kettős alapját: a szivjóságot és a kitartást a szülei háztól nyerte útravaló gyanánt. „A szinte gyermekes bizakodás Istenben, a naivitással, sokszor szinte a könnyelműséggel szomszédos optimizmus anyai; a makacs, szivós kitartás, akaraterő apai öröksége volt", — mondja róla a testvéri megemlékezés. Ugyanez teszi róla a következő bizonyságot: „Nem emlékszem