Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1914

I. Dr. Bodola Gyula emlékezete. Irta és a pápai ref. templomban 1914 dec. 6-án tartott emlékünnepélyen elmondotta Faragó János főgimn. igazgató

— 4 — most korai elmúlása miatt kesergünk, ott végezte be földi pályafutását, ahol a halál legszebb s egy férfiura nézve a legdicsőbb: a csatában. Bármilyen fájdalmas is tehát annak elgondolása, hogy helye közöttünk üresen maradt, ha lelki szemeimmel látom őt, amint hazánkért harcol, legyőzöm egyéni fájdalmamat, nem gondolok az intézet veszteségére sem; megnyugtatom magamat és azt mondom: ne sirassuk dr. Bodola Gyulát, hanem dicsérjük s tartsuk boldognak, hogy halálában is megmaradhatott annak, ami életében volt: tanítónak, példaadónak. A pápai református főiskola négyszázados történetében sok ilyen tanítóval, sok ilyen példaadóval találkozunk, akik halálukkal tettek bizonyságot arról, hogy amit tanítványaik előtt hirdettek, azt igazán érezték is. Szomorú valóság, mélyen tisztelt közönség, de valóság, hogy mig békében a fiak temetik el az apákat, addig háborúban az apák temetik el a fiakat. Az erő, az élet, a fiatalság kell a halálnak a csatában. Fiatalon hagyott itt bennünket a mi bajtársunk, a mi barátunk is. Mindössze huszonkilenc esztendőt élt. Ez az idő nem elég arra, hogy nagy tetteket vigyünk véghez s maradandó alkotásokat létesítsünk, hiszen legnagyobb része a tettekre való előkészülettel, a tanulással telik el; de épen elég arra, hogy reményt ébresszünk jövőnk iránt s példát adjunk másoknak, hogy miként töltsék gyermekségüket s ifjuságukat, ha azt akarják, hogy hasznos tagjai lehessenek a társadalomnak. Dr. Bodola Gyula nemcsak a halálával mutatott példát, hanem élete lefolyásával is. Erdély egy kis falujában, Feldobolyban született, hol édes apja ma is élő, érdemes tanító. A környék, ahol született, a családi kör, melyben nevelkedett, maradandó nyomot hagyott az ő lelkében is. Hiszen egész egyéniségünk nem más, mint összessége azoknak a benyomásoknak, amelyeket ránk a környezet gyakorol. Ezek a benyomások épen gyermekkorunkban a legerősebbek. A beszédmodort, amit édes anyánktól sajátítottunk el, megőrizzük életünk végéig, bármerre sodor is bennünket a sors szeszélye; de megőrizünk sok mindent, amit a szülői házból, gyermekkorunk édes emlékeiből magunkkal hozunk. Amit ott, vagy a környéken látunk, kitörölhetetlenül bevésődik a lelkünkbe.