Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1914
II. Tanulmányút Kisázsiába. Irta Fejes Zsigmond főgimn. tanár
— 12 — tömérdek alagúton kellett vezetni a vasutat az addig megközelíthetetlen szakadék-völgyben. Még a mult nyáron egy 15 kilométeres szakasz nem volt átadva a forgalomnak ; azóta az is megnyílt. Mi tehát kiszállottunk Bosantiban, a Taurus legvadabb szurdokának bejáratánál és onnan ülés nélkül való török kocsikon folytattuk utunkat. A régi római korból való kocsiút, hogy a szurdokvölgyet kikerülje, újra felkanyarog a hegyre, 1400 m. magasba s a déli lejtőn ismét vad szakadékvölgyekben vezet tovább. Legszűkebb a szurdok az u. n. „Kilikiai kapunál" (Pylae Ciliciae); kétszáz méter magas meredek sziklafalak közt rohanó patak partján alig tudtak útat kikényszeríteni a sziklából. Pedig a régi korban is a kereskedelem főútja volt ez, e kapun vonult át minden nagyobb hadsereg a római kortól kezdve, — és még ma is az egyetlen kocsival járható út a belső kisázsiai medence és az adanai síkság között. A „Kilikiai Kapu M-tól lefelé egyre dúsabb lesz a növényzet és egyre tropikusabb jellegű. Itt már a fügebokor vadon terem, mint nálunk a galagonya. Feltűnik előttünk az adanai sikság. A vad kanyón-völgyektől szétszaggatott mészplató lejtőjén leereszkedve, rettenetes hőségben értük el délután Tarsus mellett a vasutat s 24-én estére Adanába érkeztünk. A nagy, 50 ezer lakosságú városban éppen a nagy Bajram ünnep előestéje volt. Bejártuk az ünneplő, földíszített várost; még látogatásokat is tettünk, Arif unszolására, este! Polgári és katonai hatóságok, mindenütt nagy szívességgel, — és jó édes feketekávéval fogadtak. Igaz, hogy itt este van az élet; a nappali hőség szinte tűrhetetlen. Az adanai síkságot, — jórészt a németek keze, — dús termővidékké tette. Főterménye a gyapot. A bővizű folyók lehetővé teszik az öntözést, — mert itt sincs eső egész nyáron át, — s magában Adanában húsznál több pamutgyár dolgozza fel a nyers anyagot. De megterem itt a cukornád, citrom, narancs mindenféle faja, sőt pálma is van elegendő. Tettünk egy kirándulást egy müveit, gazdag földbirtokos, Adana volt polgármesterének, Kadri bejnek tanyájára, ahol mindezeket volt alkalmunk látni. Adanából vasúton elmentünk még Alexandretté-be (törökül: Iszkenderum), ebbe a kikötővároskába, amely már a syriai parton van. Ez volt útunk legkeletibb pontja. Innen való visszatérésünk után szintén vonattal Mersinába mentünk, Kisázsia déli partjának legnagyobb forgalmú kikötővárosába. Adáliai konzulunk, a budapesti származású magyar Pőzel, egy osztrák Lloyd hajón (— talán utolsó útja volt ez a hajónak a háború előtt! —) ide utazott hozzánk, hogy megbeszéljünk egyet-mást útunkról. Megállapodtunk, hogy a konzulátus nyaraló-helyén, Alajában vár bennünket. Persze, a háború mindent megváltoztatott. Pőzel konzul még aznap este visszahajózott. Itt hallottunk már Belgrád bombázásáról, a fenyegető európai háborúról, még mindig nem teljesen biztos híreket. Két napi tartózkodás után kocsin indultunk a tengerparton délnyugati irányban Selefke (régen : Seleucia) felé ; ez egy kis városka a Gök-Szu (régen:
