Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1910
I. Váli Ferenc emlékezete. Emlékünnepély születésének 100-ik évfordulója alkalmából, 1910 szeptember 30-án
— 4 — alatt szerzett s lerójuk áldott emléke iránt azt a tiszteletet és szeretetet, amelyet mindnyájunktól kiérdemelt. A szellemi élet terén a biztos haladásnak, a szilárd építésnek feltétele rendszerint a megfelelő történelmi alap. A legbecsesebb és legértékesebb mag sem képes életerős növénnyé fejlődni és bő termést biztosítani, ha a talaj nincs jól megmunkálva és kellőleg előkészítve. Bármely szellemi intézménynél csak az egymás után következő nemzedékek buzgó és következetes munkája képes nagyot alkotni és állandó, biztos jövőt elkészíteni. Nagy szerencséje volt a mi református főiskoláinknak a múltban az, hogy a leendő és jövendő tanárok magában az intézetben ott növekedtek, az iskola emlőin táplálkoztak, a jelesebb tanulók közül válogattattak ki; jeles tanáraiktól nemcsak a tudományt sajátították el, hanem az iskoláknak szeretetét, amelyhez — mint édes anyához — őket egész életükön keresztül a gyermeki hála és ragaszkodás csatolta. Úgy, hogy a tanárok kiváló képzettsége mellett ez a hagyományos szellem, ez az egymás után következő nemzedékek szivében a volt tanáraik és a főiskola iránt élő hála, s az abból származó kötelességérzet volt alapja annak, hogy a mi református főiskoláink addig, amig ezek a viszonyok megmaradhattak, a magyar nemzeti oktatás terén a vezető szerepet vihették. A mi pápai református főiskolánkban is ennek a történeti alapon nyugvó fejlődésnek látjuk áldó hatását abban a korban, amelynek egyik kiváló képviselőjéről jelenleg hálával és kegyelettel emlékezünk meg. A hamvaiból újra feltámadott pápai református főiskola fejlődésének, megerősödésének alapját ugyanis az a Márton István vetette meg, akinek ó-kollégiumunk egyik termének mennyezetén ma is olvasható jelszava volt a „pro bono publico" és jelképe az az égő gyertya, amely közjóra világol, és a múlt század közepén itt működött nagy tanáraink mind az ő tanítványaiból lettek tulajdonképpen, mint örökösök, hogy az ő munkáját folytassák. Márton Istvánt a világos ész, a tiszta, egyszerű jellem és e főiskolának és annak ifjúságának olthatatlan szeretete jelemezte, ez tette naggyá s az ifjúság bálványává az ősi főiskola tanszékén. Ezeket a tulajdonokat örökölték Ő tőle mindazon tanítványai, akik hozzá kisebb-nagyobb mértékben méltók lenni igyekeztek és tudtak. Ezeket a tulajdonokat örökölte Ő tőle, mai ünneplésünk tárgya, Váli Ferenc áldott lelkű tanárunk is, aki a legfiatalabb és legutolsó volt azok között, akik azt a szellemi kincset, amit Ő tőle nyertek, a mi főiskolánkban közhaszonra áldásosán gyümölcsöztették. Váli Ferenc érdemeit igaz értéke szerint méltányolni csak azok képesek, akik szerencsések voltak Őt személyesen ismerni és az 0 nemes, szeretetteljes szivének melegét közelről érezni. Érezte pedig ezt mindaz, aki neki hosszura nyúló tanári pályáján tanítványa volt. Ékesítette Őt a világos ész, a tiszta, egyszerű jellem, a szigorú kötelességérzet, de mégis főleg az a határtalan szeretet, amellyel a főiskola és annak ifjúsága iránt végső lehelletéig viseltetett.