Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1910

I. Váli Ferenc emlékezete. Emlékünnepély születésének 100-ik évfordulója alkalmából, 1910 szeptember 30-án

- 33 — d) Bezáró beszéd. — A főiskolai igazgató-tanács nevében tartotta : Czike Lajos kir. tanácsos, főisk. gondnok — Mélyen tisztelt Közönség! Midőn ünnepélyünket, melyet a dunántúli ref. főtiszteletü egyházkerület pápai ref. főiskolájának érdemes tanári kara főiskolánkban ezelőtt több mint ötven évvel működött egyik jeles tanára, boldogult Váli Ferenc úr száz éves születési évfordulója emlékére hálája és kegyelete jeléül rendezett, nagyon rövid, de a sziv legtisztább és legmélyebb hálaérzelem szülte beszéddel bezárni szándékozom : keresnem kell a szavakat, a gondolatokat, hogy rövid beszédem mégis emelkedett és a dicső emlékű tanár működésének emléke s érdemeihez méltó legyen. Mert az előttem szólott bölcs és tudós férfiak fiatalabb és avatottabb ajakkal elmondott beszédeikben annyira kimerítették és feltárták már a boldogult dicső férfiú lelki kincseinek, nemes tulajdonainak gazdag tárházát, hogy nekem — az itt jelenlevő tisztelgők és régi tanítványok között talán legidősebbnek — nem maradt más beszédtárgyam és teendőm, mint igazaknak ismerni el és bizonyítani a róla mondottakat, s a hála és kegyelet nemes virágaiból fiizött utolsó koszorút tenni le „a jó és szeretetteljes Váli bácsi" emlékezetének. „A jó, a szeretetteljes Váli bácsi" — így hívtuk mi, régi tanítványai, de így hivták az utánunk következő újabb tanítványok is a bölcs, a tudós, a szeretetteljes tanárt nemcsak az intézetben létünkkor, hanem azután is, midőn az intézet falai közül bölcs és szeretetteljesen gondozó atyai kezei alól kikerülve a világba, az élet küzdelmeire kiléptünk. És ez az elnevezés, mélyen tisztelt közönség, a legszebb és találóan jellemző kifejezése volt a boldogult tanári helyes működésének és tanítványaival való szoros, bensőbb viszonynak. Mert ebben az elnevezésben a legnagyobb megismerése és legerősebb bizonyítéka nyilvánult azon nemes törekvésnek, amellyel a bölcs és tudós tanár már abban az időben igyekezett megfejteni azon pedagógiai és didaktikai problémát, melyben ma is a legtöbb tanár és pedagógus fáradozik: miként lehessen a tanítást és nevelést, ezen két egymástól függetlennek látszó, de mégis rokonságban álló és külön-külön is fontos és nehéz ténykedést egymással összhangzatba hozni és összekötni úgy, hogy a tanítással, a tudományokban való gyarapodás mellett, a nevelés, a testi és lelki tehetségek fejlesztése, a sziv nemes érzelmeinek is művelése visszamaradást ne szenvedjen; vagyis, hogy a növendékek a tanítással nevelve és a neveléssel tanítva legyenek. S ezt a nagyon fontos és nehéz problémát a bölcs és tudós tanár már abban az időben megfejtette. De megfejtette ama másik, nem kevésbbé nehéz és fontos problémát is : miként lehet a tanári igazságos szigorúságot és a tanítványok iránt való szeretetet úgy érvényesíteni, hogy a tanítvány megismerje és érezze azt, hogy az iskolai törvények és rendszabályok ellen való vétségek 3