Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

- 72 — fejlődéstörténeti összefüggést, amelyen az idill a közép- s újkorban keresztül ment. Különösebb tekintettel csak azokra az idillköltőkre leszünk, akiknek az idill eszményét több-kevesebb szerencsével megközelíteni sikerült. Léptennyomon tapasztalni fogjuk, hogy nem a legkiválóbb idillköltő: Theokritos volt az, akinek hatása érezhető a későbbi idillköltők müvein, hanem Vergilius, akinek allegorikus idilljei sokkal kedvesebbek voltak az idővel mind jobban elfinnyásodó közönségnek. De tapasztalni fogjuk azt is lépten-nyomon, hogy az újabb idillköltészet mily nagyon függ az ókoritól, hogy az újabb idillköltők nemcsak a tárgy megválasztásában, hanem a cselekvény, a bonyodalom megalkotásában, szereplőik nevének megválasztásában is teljesen az antik idillköltők után mennek. Különösen Vergilius volt az, akit a későbbi idillköltők mintáúl vesznek, akinek idilljei csakhamar eljutnak az összes európai kultúrnépek irodalmába s hatásukra gomba módra jelentkeznek a sikerült, illetve sikerületlen utánzatok. S minél mélyebben pillantunk be a két kor idillköltészetének történetébe, annál inkább megerősödik ama meggyőződésünk, hogy a közép- s részben az újkori idillirodaloin is, az antik sikerületlen visszfénye. Vizsgáljuk tehát az idillt az egyes kulturnépek irodalmában! Hol is maradtunk el ? Római földön! Ne menjünk egy tapodtat sem tovább, maradjunk ott s vizsgáljuk ama nép idillirodalmát, amely most azt a földet lakja. b) Az idill az olasz irodalomban. Az olasz égalj s kedély mindig igen alkalmas talaj volt Árkádia berkei számára. Hogy a föld szívta-e magába az idilli iránt való hajlamot s adta át az olasz népnek, amely nép a rómaiak földjét örökölte, vagy veleszületett tulajdona volt-e ez az olaszoknak: bajos volna eldönteni ?! Az azonban bizonyos — mert történeti bizonyítékok vannak igazolására — hogy az olasz nép kegyelettel ápolta a rómaiktól reájuk örökségképen szállt Árkádiát. Radó, az olasz irodalom kiváló magyar ismerője, említi fel olasz irodalomtörténetében, hogy a XVII. század vége felé Krisztina svéd királynő poétái — e királynő ugyanis apja trónjáról lemondva Rómába ment s itt költőkből s tudósokból álló társaságot alapított, kedvenceit közülök bőkezűen megjutalmazva — ismétlem: a királynő e poétái 1690-ben — a királynő halála után már — Róma egyik kies rétségére kisétálván, végig nyúltak a gyepen s mindegyik elszavalta legújabb költői alkotását. „A tájék gyönyörű képe, — úgymond Radó — meg a Theokritos idilljeire emlékeztető ,dalverseny' egyiküket e felkiáltásra lelkesítette : „Szinte azt hiszi az ember, hogy mi ma újra élesztettük Árkádiát!" S ez a lelkesült mondás adta nekik az eszmét arra, hogy az „Árkádia" név alatt akadémiát alkossanak, melyben a társaság címéhez híven, mindenki valami régi görög pásztornevet válasszon, és mely a pásztorélet örömeinek egyszerű hangon való megéneklésével ellenképe legyen a dagályos marinismusnak".

1 1 L. Radó Antal: Az olasz irodalomtörténete. Budapest, 1896. II. kötet, 76—77. 1.