Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

— 46 — Reich felfedezett, csak történetileg kimutatható eredete az idillnek, amelyre irott emlékek emlékeztetik a késő utókort s korántsem a kezdet kezdete, mert ez homályba, az ismeretlenség, az adatok, az irott emlékek hiányának homályába van burkolva. S így ép' úgy nem tudjuk, hogy hol, mikor s ki költötte a legelső idillt, mint azt sem, hogy hogyan keletkezett? Pedig különösen ez utóbbival valamiképen tisztába kellene jönnünk! Vájjon tapogatódzunk mi is erre is, arra is? Isteni eredetet lássunk mi is benne, mint a régiek a költészetben általában,

1 amit a pásztoridill legkedvesebb alakjainak egyikéről: a szerelmes ifjú Daphnisról a nép száján élő monda is megerősít s így a régiekkel együtt feltételezzünk idillt s általában költészetet mi is már az emberiség előtt is? Semmi esetre sem, mert ez mai szempontból itélve már nevetséges álláspont; a költészetet ugyanis emberek hozták létre s az mindig az ő lelki világuk leghívebb tüköré s mások lelkének gyönyörködtetési eszköze: tehát az idill létezését ép' úgy nem lehet az emberiség előtt feltételeznünk, mint általában a költészetet sem. S igazat adjunk-e Piátónak, aki így nyilatkozik a költészetről: „Aki a múzsák őrülete nélkül közeledik a költészet kapujához azt hívén, hogy puszta művészet által költővé lehet — tökéletlen marad s az őrültek költészete kitolja a józanokét" ? Vagy elfogadhatjuk-e Aristoteles utánzás-elméletét a költőre nézve, de a költészet eredetére nézve is, amely szerint az isten ihleti meg a rapszodoszt, aki e magasabb extázisban képesítve van a múzsa szavainak tolmácsolására? Ha Plátó nyilatkozatában azokat tekintjük mi is született költőknek, akiket ő őrülteknek nevez, világos lesz az ő felfogása a költészetről; mi azonban azt hisszük, hogy a költőt soha sem az isten ihleti meg, hanem a külvilág, a költő neménjének hol csak parányi, hol pedig nagyobb része s sajátos tehetségüknél fogva vannak hivatva e külső hatás keltette ihlettség teljes kifejtésére: müveik megalkotására. Azt az ismeretlen legelső idillköltőt tehát nem az isten ihlette meg, de nem is tanúlta a költés mesterségét valamely könyvből, mint pl. az északi költők, a szkaldok, akiknek az újabb Edda a XIII. században költészeti kézikönyvük volt, amelyből tanulták a mitologiát, a metrikát s általában mindazt, ami a költőt teszi s aki ezt tudta, szerintök már költő volt; de nem is vett magánórákat kora Harsdörffereitől

2, ha ugyan voltak egyáltalán abban a korban is 1 A régiek mitikus felfogása az akkori kor műveltségéből önként érthető. A költészet szerintök az istenek munkája s ők tüntették ki ezzel földön élő kegyenceiket. Ma is sok dolgot nem tudván megmagyarázni: szeretünk isteni eredetre visszavezetni s hogy a régiek a költést isteni eredetűnek tartották, a költészet hatásából magyarázható ; oly csodálatosnak tűnhetett ugyanis ez fel előttük, aminő alkotására csakis az istenek képesek. 2 Philipp Harsdörffer, jelentéktelen német költő s tudós, igen érdekesen vélekedik a költészetről, amely mai szempontból itélve reklámnak tekinthető, amennyiben kereskedők szoktak manapság avult portékáik eladása végett hasonló eszközhöz folyamodni. Véleménye röviden egy 1647-ben kiadott művének címében nyer kifejezést, amely a következő : „Poetischer trichter oder anweisung, in 6 stunden die deutsche dicht — und reimkunst einzugiessenEz volt a hires nürnbergi tölcsér!