Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

II. A test és lélek összhangzatos képzésének irányelvei. Székfoglaló értekezés. Irta s 1908 szeptember 5-én, az 1908-909. tanév megnyitása alkalmából fölolvasta Rácz Dezső főgimnáziumi tornatanár

— 43 — VI. Amily észrevétlenül tűnik tova játékos gyermekkorunk boldog hajnala, époly gyorsan elmúlik az ifjúkor virágzó tavasza s a férfikor gyümölcstermő nyara is; megzörgeti ablakunkat az őszi hideg szél s utána csakhamar jégrózsákat fest rá a tél dermesztő fagya. Életkorunk öreg napjaiban, amint fokonként hanyatlik testi erőnk és egészségünk, épúgy fokozatosan csökken szellemi tehetségünk frissesége is; a hanyatlásnak indult edzett test nem óhajtja többé a fárasztó izom munkát, a hosszú élet becsületes, de gondterhes munkájában kimerült munkás lélek szintén pihenés után vágyódik. De még az a pihenés is csak úgy lesz enyhületet adó, édes nyugalom, ha a testi és szellemi erők harmóniája továbbra is megmarad. Amint kívánatos orvosság lesz ezután is a hegyi levegő hűsítő tisztasága, a fenyőerdők ozonja, árnyas erdőkben elrejtett napsütötte rétek és friss források, épúgy óhajtott lelki nyugalmat adnak a kellemes szellemi élvezetek, minők a meg nem erőltető értelmi munka, okosan szórakoztató olvasmányok, kedélyes, vidám környezet. Bizony csakis így tudja az a megtört öreg test, mely talán csapást csapásra látott elviharzani feje felett s az a törődött lélek, mely úgy lehet, sok keserű csalódáson és gyötrődésen ment keresztül, egymást folyton támogatva s egymásból új meg új erőt merítve remegés nélküli kézzel, rendületlen öntudattal és még mindig derült kedéllyel kormányozni azt a tapasztalatokkal megrakott hajót, mely a legsúlyosabb teher alatt sem sülyed el váratlanul s melyen ő mindvégig szilárd egyensúlyban marad, mintha kősziklán állana. Midőn azután az élet körútja ezt az elaggott öreget ismét gyermeki gyengeségéhez vezeti vissza s viszi mind közelebb és közelebb az elmúlás felé, a tetterő is mindinkább összébbszorúl elgyengült lelkében ; és végül midőn a test utolsó lehelletével s a sziv végső dobbanásával a szellemi életműködés is végképen megsemmisül, végeszakad egy testben lélekben egyaránt munkás életnek és azontúl testének már csak a néma sir örök enyhet adó csöndje, lelkének az élő hit vigasztaló ereje marad hátra.