Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1906

II. Kiss János emlékezete. Irta s az 1907 junius 16-án tartott évzáró ünnepélyen fölolvasta Thury Etele

__ 11 __ Kálvin halála háromszázados évfordulója alkalmából irt emlékezésén, mely külön füzetben is megjelent és a Deismus, theismus és pantheizmusról irt értekezésén kivül csupán Keresztyén hittan vizsgára készülő helv. hitv. jelölteknek cimü munkája jelent meg. Erkölcstana, dogmatörténete, polemikája kéziratban maradt. Ám azért Kiss János egész életén keresztül munkálkodott szakadatlanul. Tantárgyait lelkesedéssel és lelkesítöen, világos, közérthető módon adta elő, s azokat tanítványai szívesen hallgatták és hallgattuk. Sokszor elcsudálkoztunk rajta, hogy gyenge, vékony, beteges testében, hogyan hordoz oly nagy munkaerőt, erélyt, kitartást, lelkesedést, apostoli tüzet, de megtaláltuk rá a feleletet, azon általános, jobban mondva köztiszteletben, mellyel mindnyájan körülvettük. Tárgyaiból hetenként egy, néha kétszer is cenzúrát tartott, melyen mindenkitől megkövetelte, hogy azt teljesen tudja és ha csak a mondatot cserélte is fel, vagy néhány jelentéktelenebb szót hagyott is ki a felhívott, azonnal figyelmeztette, hogy ö nagyon jól megírta a kérdezett tételt, csak maradjon meg annak szórendjében a felelő. így érte azután el azt, hogy tárgyai elsajátítását szóról szóra megkövetelvén, azokat úgy mondtuk, mint a vízfolyás. Aki ezt nem tette, azt nem eresztette át a vizsgán és vaskövetkezetességgel kényszerítette minden hallgatóját annak ily módon való elsajátítására. Tanítványait, mint az édes atya gyermekeit, szerette, viszont ezek is szerették és nagyrabecsülték. Hosszú időn keresztül volt az ó-kollégiumban bentlakó tanulóknak felügyelő tanára, több izben föisk. igazgató, ezen tiszteiben, mint általában minden eljárásában, igazság-szerető, rendet tartó, hív sáfár volt. Hosszú tanársága ideje alatt nem fáradt el a munkában, nem is ment volna nyugalomba, ha szembajának elfajulása, mely teljes megvakulással fenyegette, reá nem kényszeríti. A hiven teljesített kötelesség öntudata kisérte el ide, midőn 1899-ben elbúcsúzott az intézettől és csendesen félrevonulva teljes megelégedésben élte az öregség gyengeségei mellett is, a késő vénség nyugodt, boldog napjait, mígnem múlt évi julius 17-én letette testének porhüvelyét, s talán ha az a véletlen baleset nem éri, hogy szokott napi sétája közben, midőn a Deák-Ferenc-utca sarkánál át akart menni, egy sebesen hajtó kocsis vigyázatlanságból el nem üti, talán még most