Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1905

II. Baráth Ferenc emlékezete. Borsos István

Isten oly erős testtel s oly eleven, minden iránt érdeklődő lélekkel áldotta meg, hogy egészen a legutóbbi időig alig látszott rajta a nagy életkor romboló hatása. Azok közé a vasidegzetü emberek közé tartozott, amilyenek a 48 előtti időkben születtek, akik úgy tűnnek fel előttünk, mintha valami szilárdabb anyagból alkotott, kivételes lények volnának. S ö a rábizott talentumokat mindenféle munkaterén hűségesen kamatoztatta. Méltán érte tehát öt az a nagy istenáldása, hogy munkájának jó eredményét látta s tapasztalta az emberek elismerését is. Szülővárosa, megyéje és egyháza több izben kitüntette bizalmával. Szép családja volt s látta gyermekeinek elöhaladását és boldogságát. De nemcsak tiszteletben volt része, kijutott neki bőven a szeretetből is. Pompás kedélye sohasem hagyta el. Kitűnő társalgó létére képes volt az egész társaságot mulattatni kifogyhatatlan adomáival s a régi világot jellemző történetkéivel. Nem csoda tehát, ha mindenütt szivesen látták s jókedvű arcok tekintettek feléje, mihelyt szólani kezdett. Az egész város és messze nagy vidék ismerte s kedvelte öt ezért s ez a sok-sok ismerős most mind fájdalommal gondol arra, hogy a kedves Baráth bácsiban s az ö jóizü beszédjeiben nem gyönyörködhetik többé. Pápán született 1824. január 7-én szegénysorsú, nemesi családból s itt végezte összes iskoláit: a gimnáziumot, jogot és theologiát. Alig hét éves korában, 1831-ben már a kollégium növendéke volt. S hogy ily fiatal korában azzá lehetett, annak okát az iskola akkori sajátságos szervezetében találjuk. A kollégium akkor két, élesen elkülönített részre eszlott: a klasszisokra és a felsőbb tanfolyamra. A klasszisok megfeleltek a mai népiskolának és gimnáziumnak, a felsőbb tanfolyamon pedig filozófiát, jogot és theologiát tanítottak. Mikor valaki elvégezte a klasszisokat, ha tanulmányait tovább is folytatni akarta, akkor subscribált, vagyis aláirta nevét az iskolai törvényeknek annak hiteléül, hogy azokat híven megtartja. Ettől fogva nevezték diáknak; mert a diák név még mindig kitüntető cim volt, épen úgy, mint századok előtt, mikor a jó Tinódi Sebestyén diák irta verses krónikáit. A diák szó tulaj donkép azt jelentette, hogy annak viselője tanult ember, aki járatos a magasabb tudományokban. A klasszisokba járó tanulókat nem nevezték diáknak, azok csak klasszisták voltak. De legnagyobb eltérés a mai