Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1902

I. Az igehirdetés alapelvei. Székfoglaló értekezés Csizmadia Lajostól

- 18 — krisztusi erkölcsi elvek szépségét és föltétlen igazságát nem képes föltárni, hogy azokat megkedveltesse: ép oly értéktelen az az elvtelen, az a szintelen egyházi beszéd, melyből hiányzik az evangéliomi hitnézlet, hiányzik a megfeszített, de feltámadott Idvezítöben való hit, a róla való bizonyságtétel. Itt helyénvalónak látom megemlíteni, hogy az igehirdetőt egész pályáján folyton két veszély fenyegeti. Két vészes örvény között jár folyton, melyeknek akármelyikébe könnyen beleszédülhet. Sőt el sem kerülheti, hogy valamelyikbe bele ne hulljon, ha sajátlagos helyzetéről megfeledkezik. Ha elfeledi azt, hogy voltaképen csak eszköze Istennek és ha mint ilyen szorosan nem tartja magát az isteni parancshoz, — hogy az „Úr beszédét igazán szólja". E két veszedelmes örvény egyrészről az elbizakodás, másrészről pedig a népszerűség hajbászása. Az igehirdető sincs megkímélve a hiúság kísértéseitől. Ha munkálódásának eredményét látja: ki van téve a veszélynek, hogy feledve eszköz voltát s magának tulajdonítja a sikert, a dicsőséget. Vajmi hamar ajkainkra vesszük hivalkodva Pál amaz önérzetes szavait: „Többet munkálódtam, hogynem mint mindnyájan azok" — anélkül azonban, hogy hozzá is tennők Pállal azt a megalázódó vallomást : „de nem én, hanem az Isten kegyelme" (I. Kor. 15:10). Szerencsések vagyunk, ha meg tudjuk érteni Kálvin intését: „Et certe retinere sententias illas oportet, ubi Deus adscribens mentis illuminationem et renovationem cordis, sacrilegium esse admonet, si quam utriusque partem homo sibi arrogat. Interim si ministris, quo's Deus praeficit, se quisque doilem offerat, ex fructu cognoscat non frustra placuisse Deo hunc docendi modum, nec frustra etiam íidelibus jugum hoc modestiae impositum esse."

1) Nem kisebb a másik veszély sem, mely a helyzetéről, feladatáról megfeledkező igehirdetőt magával ragadja. Nemcsak Ákháb szerette a hízelgő beszédet és gyűlölte az igazságot kimondó Illyést és Mikeást. Ma is és mindenkor vannak elegen, akik a „jó beszéd" alatt csak a nekik kedvező, hiúságuknak hízelgő prófétálást értik. A népszerűség nagyon csalékony szó, hasonlít a tenger sima víztükréhez, mely a veszedelmes szirteket, a biztos hajótörést előidéző záto*) Calvin, Inst. Lib. IV. C. 1 : G.