Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1897

II. Waltharius manu fortis

XXXIV 585 A sziklás harci térre ügetve pej lován, A harcra kész leventét gúnyolta szaporán. „Ember vagy-é valóban, húsból, vérből való, Vagy légbe illanó árny, vagy erdei manó ?" Es Walter felkacag rá: „Nyelved megismerem,

1

7) 590 Oly földről származál te, hol ármány, csel terem, Jöjj hát és szászaidnak mondd el, hires legény, Milyen manóra leltél Vogézek erdején !" „Kipróbállak, mi vagy hát", amaz felelte szijján Megforgatván a dárdát és aztán elhajítván ; 595 De széttörött a pajzson, kemény volt a paizs, Es elrepült azonnal Walter dárdája is. „Nézd, visszaadja most a manó ajándokod, De ez különbb amannál, érezni is fogod." Fáját s bőrét a pajzsnak zajjal repesztve szét, 600 Zekéjén át a lándzsa átszúrta tüdejét. Ledőlt Ekkefrid ömlött száján a vérnek árja, Lovát zsákmány gyanánt meg Walter hajtotta hátra. Indul már Walter ellen Hadwart, az ötödik, Nem vesz dárdát, csupán a kardban reménykedik; 605 Szól Gunterhez : „ígérd meg, ha győz a fegyverein, Pajzsát bősz ellenemnek jutalmul én nyerem." Lovon nyomult előre, de elzárták az ösvényt A harcban elesettek, — leugrik földre tüstént. S midőn dicséri Walter, Hadawrat így felel: 610 „Tekergődzöl kígyóként porban, de higyjed el: Bár, rút viperafajzat! nyil, dárda még nem ért, Megérezed csapását jobbomnak majd ezért! Festett pajzsod tegyed le, de haladék nekül, Királyom azt igérte harcomnak béréül, 615 Ne essék kára néki, gyönyört lel benne szűm, S ha mégis én leendnék, a kinek élte szfín, Ott állanak barátim, éltednek vége már, Ha tudnál is repülni, miként szárnyas madár." Walter szól rendületlen : „A pajzsom nem hagyom, 620 Híven szolgált, iránta hálás vagyok nagyon; Ez ott meg ellenimtől, a véres harci sorba' A nékem szánt csapást, hej ! felfogta ez gyakorta. Láthattad azt ma is, hogy minő hasznomra vál, Ha nincsen ez, bizonnyal elér a zord halál." 625 Es rá Hadwart: „Erővel, ha máskép nem adod, Vesszük majd el a kincset, a mént s menyasszonyod,