Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1897

II. Waltharius manu fortis

XXIV 185 Keresztet vet magára Walter s megissza aztán,

8) És míg Hildgunda némán csüng ifja arculatján, Kezét kezébe zárja, tudták mindketten ők, Mit apáik fogadtak már számos év előtt. Es szól az iiju végre: „Régóta hordjuk itt 190 Közös száműzetésnek keserves láncait, S apáink egykoron mást határoztak pedig, Minek hallgasson ajkam, ha szólnom jól esik?!" És búsan áll a lányka, fény gyúl ki kék szemén így szól sóhajtva aztán, szavát gúnynak hivén: 195 „Miért beszél igy ajkad, ha szíved vágya más? Tudom, nem engem illet az illyen vallomás." S felel reá az ifjú hűen, szerelmesen: „Mentsen meg Isten ettől! Hallgass rám kegyesen! Szivemnek rejtekén nincs álság számára hely, 200 Igaz szándékom ajkam sosem titkolta el. Ketten vagyunk magunkra, nincs a terembe' kém, S ha tudnám biztosan, hogy szerelmed az enyém, Ha tudnám, hogy hűséggel megőrzöd tervemet, Elmondanám a titkot, mit szívem rejteget." 205 Es lábához borulva, s könnyezve szól a lány: „Uram, bármerre hívsz el, megyek lábad nyomán." S amaz szól: „Oly megunt már az idegen nekem, Az édes, gyötrő honvágy erőt vesz lelkemen, De úgy szököm csupán, ha Hildgund is menekül, 210 Mert téged fájna nékem itt hagyni egyedül." És könnyek közt mosolygva szól Hildgund: „Évek óta Vágyódtam én titokban s epedve err' a szóra; Szólj, és szavad parancs már, követlek, bármi ér, Ezernyi baj, veszély közt szerelmem elkisér." 215 Es most susogva, halkan így szól Walter megint: „Jó, hogy reád van bizva a húnok kincse mind, Etel király sisakját s kardját rakd eggyüve, Ott van még vértje is, a kovács mesterműve; Tölts oszt' tele arannyal két ládát, hogy alig 220 Tudj felemelni egyet a földről melledig. Számunkra még egyenként négy pár sarút szerezz, A hosszú, zordon úton, meglátod, jó lesz ez, Ládákba még edényt is rakhatsz, de jó sokat, Aztán menj a kovácshoz, kérj tőle horgokat; 225 Kell majd nekünk ilyesmi, mert hej! amig megyünk, Legföljebb röpke szárnyas és hal lessz ételünk,