Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1897

II. Waltharius manu fortis

XVII frissítsék, diadalmas hódító útra indult az új életre kelt Walterdal is, miről — az eposz részletes méltatása helyett — hadd adjanak a következő jeles kritikusok tanúbizonyságot. Grimm Jakab így ir*): „A cselekvény sehol sein áll meg, hanem folyton növekedve erőben halad előre és az érdeklődés az eposz végéig nagyobbodik. Az egésznek középpontja a hősnek az eggyes frank vitézekkel vívott harcai és itt a költemény bámulatos ügyességet és változatosságot mutat fel . . . Különösen méltó a magasztalásra a tizeneggyedik harcos halála után beállott szünet, mielőtt Gunter és Hágen síkra szállnak. Annak az éjszakának rajza, a midőn Walter a megölt ellenfelek fejét holttestükhöz illeszti és ünnepélyes csöndben lelkük üdveért imádkozik, a mint aztán Ilildegunda és Walter őrt állanak, a legfenségesebb dolgok l<özé tartozik, a mit régi költészetünk felmutathat." „Poétikus tartalom, nyugodt nagyság és az előadás ereje tekintetébeu — mondja Herz — e kolostori költemény mindazt utoléri, a mit epikai költészetünk nagyot alkotott." Seherer így ír**): „Zord szigor lengi át az egész éneket. De mindenütt rendkívüli műérzék nyilatkozik meg. A költő elsőrendű művet alkotott . . Heinrich Gusztáv az eposz egyes részleteit olyanoknak tartja, melyek a legnagyobb költőnek is becsületére válnának ; Althof szerint pedig***) „az eposz poétikus tartalma, kompozíciója finomsága és jellemei, helyzetei és cselek vénye üde, erővel teljes, valóban művészi rajza folytán a legszebb virágokhoz sorolandó, melyek a német nemzeti hősi költészet fáján sarjadtak, sőt némelyek szerint összes hosmondai költeményeinket felülmúlja, ideszámítva »ingát a Nihelungéneket is." S ezek után átadhatnám a szót magának az örökifjú költőnek, aki „utpote quae uidis nondum petit alta relictis, — bár a legmagasabb cél után tört, még el sem hagyta fészkét," ha nem tartanám kötelességemnek előbb a módról szólani, ahogy a Walthariust, melyből eddig csak pár kisebb részlet jelent meg magyarul****), ezúttal a maga egészében bemutatom. A Waltharius német hősköltemény. Német nemcsak tárgya és alakjai, hanem főleg a szellem miatt, mely az egészet átlengi. Fordításában tehát éppen nem kell az anyagilag és alakilag hű fordítás merev szabályához ragaszkodnunk. Ha így fordítanék a Walthariust, azt a jelenlegi közönség nem tudná élvezni. Nem élvezné a nagy közönség, s nem a magyar ifjúság sem, amint nem élvezte a német sem Klemm és San-Marte fordításait, akik több-kevesebb hűséggel fordították le alak, stíl stb. tekintetében az eredetit. Élvezte azonban ugyanaz a közönség a Simrock Heldenbuchjában közölt Walther és Hildegundát, szívesen fogadta a Linnig Walther von Aquitauienjét (mindkettő nibelungi sorokban fordít strófáé szerkezettel), de gyönyörűséget talált főkép Scheffel fordításában, mely először *) I iézett Waltharius kiadása 97-ik lapján. *") Scherer: Geschichte der deutschen Literatur, I. 120. 1. ***) Das Waltharilied 11. ****) Szász Károly közölt a világirodalom nagy eposzai c. munkájában 58 sort Scheffel és Vende Ernő 84 sort a Phil. Közi XIII. kötetében Simrock nyomán. II