Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1881

I. Első fejezet. Dr. Kapossy Lucián tanár urnák székfoglaló beszéde

Vörösmarty „Szép Xlonká"-ja. „Ilcrvadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe és bánaté. —" Nemzetünk múltjában annyi a büszkítő s pirító jelenet; a dicsőség koszorúja mellett olt van a gyakran önokozta balsorsunknak fekete leple; hányszor találkozunk n gyáva csüggedés, tespedés s nemes önérzet küzdelmével. A XVII. század duló harcaiban a hazafiság s hősiesség tündöklő alakjai mellett nagy eszmék méltó képviselői tűnnek föl; az öldöklő harcok romjain uj élet terjed, az ágyuk bömbölésébe belevegyül a múzsák szolid hangja s nemzeti irodalmunk örvendetes lendületet vesz; a százados harczokban pusztul ugyan a nemzet, de nem sü

Iyed ; ereje fogy ugyan, de ki nem merül: az ősi dicsőség s féltékenyen védett nemzetiségének érzetében nemes teltekre buzdul. S az irodalom, mely mindig vezetője volt a nemzeti lelkesülésnek, méltó hangokban fejezte ki a nemzet örömét, bánalát, a nyelv erőben s szépségben folyvást növekedett. De mennyire változik e kép a XVIII. században ! Elnémul a haic, de eltűnnek a nemzetiség lángoló védői, a nagy eszmék hirdetői is; Magyarország egy nagy köztemetővé vált, hol naponkint ujabb fej fa hirdelé egy-egy nemzeti jogunk öröknyugalmának helyéi; nemzeti szellemünk haldoklott, az a nemzeti büszkeség, önérzet, mely a XVII. század küzdelmeiben oly dicsőén nyilvánult, elaljasodolt, Iiizelgéssé vált, a nemzeti erő elernyedt, a közszellem, a polgári élet kihalt. Bomlás, pusztulás mutatkozott minden téren s ez megtámadta már nemzetiségünket is. — Nyelvünk még a társas éleiből is lassankint kiszorult, helyét a latin, német, franczia, lót foglalta el; a nemzeti irodalom a nemzetiség e hü őre, a nemzeti szellem élesztője elsatnyult, elnémult. Igaz ugyan, hogy a béke malasztos ölében i i