Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1939

7 Károly csapat-kereszttel, katonai érdemkereszttel és a sebesülési éremmel tüntették ki. Amikor pedig a lövészárkot ismét a tanári székkel cserélte fel, nem szűnt meg lelkes hirdetője lenni a magyar Feltámadásnak. Aggódva és testvéréért remegve élte át a fölszabadulás két örömünnepét és lelkes beszédben tüzelte a trianoni igazságtalanságért tüntető tömeget a Főtéren. Az összeomlás és kommunizmus után minden vallásos, társadalmi és kulturális megmozdulásban tevékeny, sőt vezető szerepet játszott. A Ker.-szoc. Pártnak már a háború előtt titkára volt, később elnöke. A Pápa és Vidékét éveken át nagy hozzáértéssel szerkesztette, a Ker. Munkásegyesület választmányi tagja, a pápai Urak Mária-Kongregációjának prefektusa, a Képző- és Iparművészeti Társaság választmányi tagja volt és tevékenyen résztvett az Egyházközség életében, az Iskolánkívüli Népművelésben és különféle társadalmi és helyi mozgalmakban. A gimnázium zenei életébe is belekapcsolódott. Kezdetben bőgőzött, az utolsó éveiben azonban példaadó iparkodással és lankadatlan szorgalommal megtanult csellózni is és tagja volt a „Kárpát" Közművelődési Egyesület szalonzenekarának is. Boksay Endre, a tanár a gimnáziumban élte le napjait kora reggeltől, késő estig. Ha nem volt órája, a szertárban a rajzlapok és festményei között mindig meg lehetett találni. Gondos és rendszerető, de a rendet és fegyelmet meg is kívánó tanár volt. Megértő és szerető szívű atyja volt növendékeinek. Tanítványai bizalommal és szeretettel keresték föl még iskolán kívüli ügyes-bajos dolgaikban is. Soha senkinek rosszat nem akart, és tanártársai is mindig a megértő és velük összeforró, együttérző kartársat becsülték benne. Nem élt zajos társadalmi életet, de ez nem tette rideg, zárkózott emberré, a társas összejöveteleken, zenekari próbák utáni megbeszéléseken jókedélyű és aranyos humorú tagja volt a társaságnak. Boksay Endre, az ember, a családapa nem ismert fáradságot, hogy elég népes családjának mindent megadjon. Mikor becsukódtak az iskola kapui, kerékpárjára kapott és ment balatoni nyaralójához, tókerti földecskéjére, nem pihenni, élvezni a nyugalmat, hanem tovább dolgozni kedvenc fái közé. Ha el is hagyta a havasok világát, a természet szeretetét, az egyszerű élet szeretetét nem hagyta el a sírig. Utolsó vágya az volt, hogy ha nyugalomba vonul, vesz egy kis földet a szomszéd faluban és ott fog a várostól távol, csendben méhészkedni Sajnos, a pihenés nem adatott meg neki. A gyilkos láz hirtelen rohanta meg s alig egy év alatt végzett vele. Nem zúgolódott a Gondviselés intézkedése ellen, buzgó katolikus életéhez illő, példás nyugalommal készült a szent Útravalóval megerősítve az örök pihenőre. Amikor a szeles áprilisi napon kikísértük utolsó útjára a mi kedves Bandi bácsinkat, a jó tanárt, szerető családapát, kedves barátot és lelkes muzsikust, szomorúan álltuk körül a parányi sírvermet, melyet a „méhes" helyett kapott. De zengett az ének szívünkből : „Él a jövőnek hite keblünkben, viszontlátunk majd az égben, reméljük, a mennynek örök szent fénye lesz égben majd pályád bére". 5. L.