Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1935

— 12 — még drágábbá teszi az igéret országát ! Az étel, a pihenés nem rabolhatta el hiú édességével az örök életet, s a gonosz lélek nem találhatott módot az ő megejtésére. (Boll. IV.) Amiket eddig írtam, tanítványának, Benedeknek elbeszéléséből tudtam meg, aki atyja halála után elhatározta, hogy ugyanazon a helyen lakik. Midőn mestere példájára három évig szigorú életet folytatott, rablók vetődtek arra, s mivel sok pénzt gyanítottak nála, a Vág folyó partjára hurcolva megölték és a vízbe dobták. Sokáig keresték a holtestét, de nem találták. Egy egész évig láttak a Vág folyó partján ülni egy sast, mely mintha lesett volna valamire. Általa bizonyosakká lévén a test hollétéről, a víz alá merítettek egy embert és így találták meg olyan épen, mintha nemrég halt volna meg. Benedeket Szent Emmerám egyházában temették el ugyanabba a sírba, melyben szent atyjának, boldog Andrásnak csontjait őrizték. A következőket már Fülöp apát beszélte el nekem, mikor már apát voltam. IV. (Boll. V.) Midőn közeledett teste föloszlásának ideje, tudtukra adta ezt a jelenlévőknek és megtiltotta, hogy egyetlen ruhadarabját se vegyék le róla, míg meg nem érkezik Fülöp apát, akit odahivatott. Midőn az. atya megérkezett, és a tiszteletreméltó holttest ottfeküdt, hogy megmossák, egy rézláncot találtak rajta, mely már a belső részekig hatolt. Csodálatos és hallatlan dolog ! Kívül bőr vonta be a láncot, mely beiül már rothasztani kezdte a húst. Ámde a vértanúságnak ez a neme titokban maradt volna, ha a köldöknél ki nem látszott volna a lánc kötési csomója. Amint a láncot megoldva kifelé húzták, erősen hallatszott az eltört bordák zörgése. Ugyanettől az apáttól megkaptam a lánc felét és máig megőriztem, de mikor a jámbor Géza herceg elkérte tőlem, nem tudtam megtagadni a kívánságát. V. A boldog férfiú testének eltemetése után is följegyeztem mindazt, amit Fülöp apát elbeszéléséből megtudtam és ami emlékezetre méltónak látszott. (Boll. VI.) Egyszer a rablók, akiknek bandái nagyrészt a vadonban tanyáztak, hajbakaptak egymás közt és amint összecsaptak, egyikük súlyosan megsebesült. A küzdelem végén a bajtársak nem akarván az erdőben hagyni ezt a sebesültet, tanácsot tartva elhatározták, hogy elviszik a föntemlített boldog András remetelakába, akinek akkor már mindenfelé elterjedt a híre. Útközben azonban, amikor még elég messze volt az a hely, meghalt a rabló. Mégis elvitték és a kunyhóban letették az ő testét. Midőn éjféltájban éppen el akarták temetni, a halottnak hirtelen visszatért az eszmélete és kezdett fölemelkedni. A jelenlévők nagyon megrémülve ijedtükben futásnak eredtek, a föltámadt azonban visszahívta őket mondván : „Ne féljetek, cimborák és ne szaladjatok el, mert Szent Zoerard támasztott föl engem a halálból az életre." Azok pedig sírtak örömükben és kérték, hogy menjen velük ; ő azonban kijelentette, hogy sohasem távozik el a remetelakból, hanem mindig ott szolgál Istennek és szent Zoerardnak. Úgy is lett, amint igérte és ott maradt haláláig. VI. (Boll. VII.) Nem akarok elhallgatni egy másik csodát sem, melyet