Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1928

- 4 6 kissé megállapodjunk s némi emlékezéssel, ünnepi hangulatban foglalkozzunk lelkiébredésszerüleg a Szent Benedek-renddel, mert Pápa városának hilélete, szellemi kultúrája s erkölcsi eligazodása oly sokat köszönhet neki. Beszédem csak tallózás Tivoli virányain, Subiaco csendes magányán, a kéklő Sabin-hegyek vadregényes hajlásain, az Anio-vízesésektől hangos völgyében s az Apollo oltárával jelölt Monte Cassinon, hol Szent Benedek kegyelmi élete ébredezett és elmulhatlan alkotásokba, intézménybe valósult. A történelem lapjait forgatva, csodálattól révedező tekintetünk Itálián kívül esik Galliára, Németországra, a mór megszállás miatt bizalmatlan Spanyolországra, Angliára, az ibériai zöld szigetre, észak s kelet Európára, virányos Pannoniára, mint Szent Benedek fiainak szellemi s kultúr munkatereire. A lélek sajátossága az örökkévalók felé való epekedés. Mindenkit hajt valami titkos vágy kielégülésre, valamiféle boldogságra, érzi ezt a hitetlen és közömbös is, de nem ott keresi, ahol feltalálható, míg a hivő lélek gondolataival és érzéseivel, vágyaival és hitével felfelé száll a magasba s keresi az Istent s nála az örök boldogságot. A szerzetesi élet fundamentuma : a kötelesség és tökéletesedés útján járni. A finomabb hangulatú és vallási behatások iránt fogékonyabb lelkekből mindig kisarjadt a vágyakozás az önmegtagadásra, az Isten keresésére s Vele benső egyesülésre. Krisztus mondta: „Ha az életbe be akarsz menni, tartsd meg a parancsokat . . . stb." Ez a parancs a mennyországba jutás előfeltétele. „Ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet, oszd szét a szegények között, jöjj és kövess engem." Ez tanács s ezért a túlvilági boldogság magasabb foka jár. Ez Krisztus példájának szorosabb követése. Ez a szerzetesi élet célkitűzése. A kereszténység első századaiban tömegesen vonultak lelküket mentő, Istent kereső remeték magányba : elmélkedéssel, imával, önsanyargatással, szigorú böjttel keresve tökéletesedést. Az evangéliumi, apostoli idők buzgalma töltötte be a lelkeket. Keleten sokan túlzásokba, szertelenségekbe mentek az elvonulásban s a test legyőzésében. Legtöbben csak önlelkükkel törődtek s mások iránt alig érdeklődtek. Az első három században jobbára szétszórtan, a pusztákon vagy erdős részeken élnek a remeték s csak a III. század vége felé alakulnak remetetelepek, monasteriák, melyeket csak a lelki vezető tart össze. Az aszkétikus szellem átjárja a keresztény társadalmat s nyugatot is megragadja az aszketikus életre való törekvés vágya. Itáliával egyidejűleg a birodalom egyéb tartományaiban is meghonosodik a remete élet s nyomában a szerzetesi intézmény. Galliában a meghonosítás dicsősége Pannónia nagyszülöttjét, Szent Márton toursi püspököt illeti, ki a kietlen Gallinaria szigetén kezdett aszkéta életéből kerül a püspöki székbe.