Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1915

5 mondotta: „lehet valaki rendkívüli észtehetségü, de azért közönséges lelkű, lehet valaki gazdag értelmi tervekben, de szegény a sziv nemes érzelmeiben", már pedig — egészítette ki mint prímás a családról hazáját féltő aggodalommal mondott beszédében — „Kiképzett ész sziv nélkül nem áldás, hanem átok a társadalomra". Hogy minő mély hatással volt tanítványaira, annak ifjúságunktól is ismert és tisztelt tanúi a sok közül : dr. Teli Anasztáz! főgimnáziumunk igazgatója, Mészáros Károly városunk polgármestere, Sült József kir. közjegyző, Korbély György nyug. plébános, Németh Gyula egyházaskeszői plébános, egyházi tanfelügyelő. Hogy pedig mily benyomást tettek reá s mennyire megőrizte szivében tanítványai emlékét és szeretetét, annak meg élénk bizonyítéka a következő eset, melyet egy volt esztergomi tanítványa mesélt el nekem. Ez a kedvelt, tiszta jeles tanuló hazafias tűzből eredő, de mégis csak tilos csinyt -követett el. A kellemetlen dolgot följelentették osztályfőnökének, Vaszarynak. A sohasem büntetett, érzékeny lelkű hatodik osztályú tanuló szorongó szívvel, lehorgasztott fővel jelent meg osztályfőnöke előtt, kit szeretve tisztelt s éppen azért megbántani is restelt. Vaszary fölkelt Íróasztala mellől s a fiút tekintetre sem méltatva, háromszor hosszú léptekkel végigmérte szobáját, hirtelen megállott a delinquens előtt, rávetette szúró tekintetét és sajátos hangsúlyozással csak annyit mondott: Józsi, Józsi, Józsi. Ekkor kitört a fiúból az eddig elfojtott zokogás s látva, hogy többé nem foglalkoznak vele, kitámolygott a szobából s ezzel a büntetés el volt intézve. Harminc év múlva az egykori deák, ekkor már tekintélyes közpályán működő férfiú, részt vett a prímást füredi villájában üdvözlő tanítványok küldöttségében. Mikor a primás a népes küldöttség tagjait végig kezelte, emberünk elé érve egyszerre csak a harminc évvel azelőtti tragikus pózba vágta magát s a régi feddő hangon háromszor megismételte a Józsi nevet. De most már nemcsak a tanítványnak, hanem a mesternek szeméből is kicsordult az emlékezésnek és szeretetnek kedves, meleg könnycseppje. A szeretetnek e lángja, mely az ifjúság iránt a fiatal tanárnak szivében lobogott, ott rezgett a megtört aggastyán bibornoknak ajkán, mikor a Pápáról kiránduló gimnázistáknak a füredi villa előtt éneklő csapatát köszöntötte; ott égett a szivében akkor is, mikor már csak áldása, imádsága volt a magyar ifjúság számára. Mint író is Pápán lépett föl először. Részt vett a pápai rendtársaitól szerkesztett, szegényes ifjúsági irodalmunkon lendíteni akaró Ifjúsági Plutarch szerkesztésében. Maga is irt bele öt törté-