Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1910

y nagy volt örömünk, midőn a halálveszedelem kiállta után az anconai házak a hegyoldalon a lenyugvó nap sugaraitól megvilágítva a szemhatárba kerültek. A tenger ugyan még nyugtalan volt, de nyugtalansága hasonlított a mérgét kiöntött ember duzzogásához. Nem is törődött vele senki, hogy a szárazföldet és a kikötő előtt vitorlázó halászbárkákat megláttuk. „No fiuk — szólt hozzánk osztályfőnökünk vidáman — nemsokára kikötünk ; ki-ki szedje össze holmiját, de hordárnak ne adja, majd ha száraz földre lépünk." Majdnem öreg este lett, midőn a meggyötört rozoga Villám az anconai kikötőben horgonyt vetett. A hordárok, akik közül egyik-másik félelmesen züllött és bizalmatlan alak volt, valósággal megrohanták az utasokat, mikor még a hajón voltak s majdnem erőszakkal ráncigálták ki kezükből a podgyászokat. De mi görcsösen ragaszkodtunk pakkunkhoz s magunk cipeltük a vámhivatalba. Az erőszakos brigantik azzal álltak boszut, hogy a parton álló és bámészkodó városi nép nagy kacagására „Tutti fakini" (Mind hordárok) csúfolódásssal kisértek bennünket az embersövény között. Anconában, amely igen eleven kikötő város, épen estére harangoztak. A kiállott szenvedések és halálfélelem után úgy éreztük magunkat, mintha otthon kedves városunkban lettünk volna. Hát még, mikor a vasúti vendéglőben megrendelt vacsorához ültünk ! Ott volt ám egyszerre nagy keletük a képes levelezőlapoknak, hogy minél előbb tudassuk szüleinkkel szerencsés megérkezésünket ! Szinte örültünk már, hogy a tengeren viharban utazhattunk, legalább otthon beszélhetünk majd a tenger bősz haragjáról. Osztályfőnökünk mosolyogva hallgatta megjegyzéseinket s csak ennyit mondott: „Jucunda est memoria praeteritorum malorum". Este tiz óra volt, midőn a vonat az anconai állomást elhagyván, őrült sebességgel rohant utazásunk végcélja, az örökváros felé. Csak az volt a kár, hogy a természeti szépségekben gazdag Abruzzók vidékéből vajmi keveset láthattunk. Gyönyörű holdvilágos éjszaka volt, de a kiállott fáradalmak miatt csakhamar az álom karjaiba dőltünk s dacára a kényelmetlen helyzetnek, az egész éjszakát boldogan átszunnyadtuk. Reggelre kelve a fölkelő nap sugarai beszűrődtek a vonat ablakain és mosolyogva szemlélték a legfurcsább helyzetben alvó utasokat. Tibor barátunk fejét osztályfőnökünk térdeire hajtva pihent, mig lábai a Sándornak hátán nyúltak el, aki hasra feküdve