Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1907

19 elenyésző csekély számmal — olyan részletei is, ahol a pragmatizmusnak semmi nyoma.

1 Vannak azután oly részletei is, ahol jellemfejlesztő, moralizáló hajlama egyik-másik intézménynek túlságosan idealizált felfogását vetteti vele papirra.

2 Pragmatizmusa legszebben akkor érvényesül, midőn a kereszténység elterjedéséről ír (II. 885—87., 893—94. 11.). Még kevésbbé elégít ki bennünket az, hogy a népek egymásra hatását, szokásaiknak, intézményeiknek, műveltségüknek kölcsönös vonatkozásait alig-alig említi.

3 Sokkal erősebb, lehet mondani kiválóan erős oldala a jellemzés. A klasszikus történetírók tanítványa ő és nemcsak a hajlamot tanulta a klasszikusoktól, hanem a módot is ezek szolgáltatják neki arra, hogy a kiválóbb alakokat jól tudja jellemezni. Egyrészt a beszédek, melyeket a klasszikus szerzőktől át- meg átvesz, másrészt ezen irók alapos ismerete és nyilatkozataiknak sürü felhasználása azon tehetséggel ruházzák őt fel, hogy jól ki tudja domborítani a jellemeket. Egész korokat, társadalmi osztályokat is igen szépen, találó, erős vonásokkal tud megrajzolni.

4 Egyes személyek jellemének elétárásában is igen szép példáit találjuk a jellemrajznak. így pl. Cimon és Pericles (I. 448. 1.), Aristides és Themistocles, meg Alcibiades bemutatásánál. Elevenen és természetesen áll előttünk II. Fülöp és Nagy Sándor; különösen drámai erejű Cassiusnak, még inkább Brutusnak jellemzése (II. 637—39.). Tág mező nyilik fel előttünk telve élettel, midőn Augustus Octavianus jellemzését olvassuk (II. 697—99.). A maga szavaival keveset mond el, hanem vagy egy azon korbeli iró szavát halljuk (Lucullusnál II. 600.), vagy mozaikot kapunk néhány klasszikus iró nyilatkozatából (Hannibal II. 391—93.), 1 A messeni háborúk okai. I. 387. V. ö. Bumüller-Widmann : Lehrbuch der Weltgeschichte. I. 144. A görög-perzsa háborúk bevezetése. I. 408. 2 Különösen ott, ahol Lycurgos törvényeinek társadalmi és erkölcsi jó hatásait rajzolja. 8 Itt-ott találunk ilyesféle rövid utalásokat, pl. Jephte áldozata és az Agamemnon-Iphigenia-féle áldozat közt (I. 164.); Sámsonról és Herkulesről (I. 166.); a halottak bebalzsamozásának okai felől, — t. i. a zsidóktól tanult lélekhalhatatlanság eszméje ; Egyiptomban legalább is a papoknak egy Isten hivése. 4 így pl. a puritán római jellemet; a köztársaságból a császárságba átmenő kor erkölcseit. 2*