Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1898

— 26 — koronázva láthatta. Együtt örült ő a magyar nemzettel. És nagyon is méltán nevezték őt a magyarok földi Nagyasszonyának, a ki mindenkor azon volt egész befolyásával, jó szívével, hogy e hazán Isten áldása, jólét, megelégedés, boldogság legyen. Igen, együtt örült ő a magyar nemzettel, de valamint a szeretet nemcsak együtt örül az örvendezőkkel, hanem együtt sír a sírókkal, úgy Erzsébet királyné is együtt gyászolt a magyarral, valahányszor egy-egy kiváló fia távozott el az élők sorából. S ha láttuk, mily nagy tisztelettel viseltetett Eötvös József báró iránt, fogalmat alkothatunk magunknak arról is, mily élénk, mily mély volt gyásza akkor, mikor a kiváló államférfiú és iró, a kinek «Karthauzi» czimű világhírű regényét a királyné ismételten felolvastatta magának, 1871. márcz. 15-én jobblétre szenderült. Bécsből Budapestre érkezvén, így szólt néhány főúri hölgyhöz, kik szintén várakoztak rá a pályaudvarban: «Igen örülök, hogy ismét itthon, vagyis magyar földön vagyok, de örömembe nagyon, de nagyon keserű ürömcsepp vegyült. S elment saját maga Eötvös özvegyéhez, hogy a lelki irgalmassági cselekedetek egyik kedves, nemes faját gyakorolja s egész szívből tőle telhetőleg igyekezett a gyászos özvegyet megvigasztalni, de bizouy a vigasztalni indult királyné mégis úgy távozott a fájdalmas özvegytől, hogy maga is ugyancsak szárítgatta arczárói a könyeket . . . Ha Erzsébet királyné ily őszinte szívbeli ragaszkodással vonzódott a magyar hazához s annak nagy fiait ily nagyon megtudta siratni, akkor elgondolhatjuk, hogy a haza egyik legnagyobb fiának, Deák Ferencznek halálakor ugyancsak kivette részét a nemzet gyászából. Nem szólhatok már körülményesebben e gyász részleteiről, csak ama megható jelenetre mutatok, melyet Zichy Mihály, elsőrangú festőművészünk, a ki jelenleg az orosz czár udvari festője, örökített meg az utóvilág számára. E fölséges képet, mely : «Erzsébet királyné Deák Fereticz ravatalánál» feliratot visel, közületek is kedves ifjak bizonyára sokan ismerik. A királyné megfogja az ő 20 rőf selyemszalaggal ellátott pompás koszorúját ott, a hol az csokorra volt kötve, felhalad a ravatal három fokán, a nemzet nagy halottja fölé borúi s lerakja tiszteletének, szeretetének, fájdalmának jé^t annak immár megtört szíve tájékára. E pillanatban, e jelenetben hasonlít királynénk a nemzet gyászoló géniuszá-