Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1891

„Csillag ég" mondatban szintén tegyük az alany helyébe az „ó'"-t alanynak : „O ég". Ugyancsak az „Ártatlan mehet" mondatban is tegyük az alany helyébe az „ö", harmadik személyre mutató névmást. (Próbáljuk meg ezt több példán is !) Azt vesszük észre, hogy az állitmányok semmit sem változtak. Valami rokonságnak kell az „ő" és a többi alany közt lenni. Van is, még pedig az, hogy azok az alanyok is harmadik szeméire mutatnak. Minden oly szót, melynek helyébe az „ó'"-t tehetjük alanyul, harmadik személyü szónak mondunk. Van az állítmánynak harmadik személyü alan}Ta mutató alakja is. (Csináljunk elsó, második személyü alanyra mutató állitmányból harmadik személyre mutató állitmányokat s megfordítva.) Ezen munkánkban azt vettük észre, hogy mig az állítmánynak, vagy beszédrészi értéke szerint : az igének végső része változott, az első része változatlan mardt. Az ige ezen változatlan részét tőnek nevezzük, a változó részét pedig ragnak nevezzük, mert hozzá van a tőhöz illesztve, ragasztva. Az ige azon alakját nevezzük tövének, melynek nincsen ragja. A k, m, .sz betiik : ragok. Ej, mosoli/g : igetövek. Sokszor az igető és a rag között még egy magánhangzó is van. Ez nem tartozik sem az igetőhöz, sem a raghoz. Az a rendelte* tése, hogy a ragot az igetőhöz kapcsolja. Ezeket a betűket köt'ihangzókiiak nevezzük. „Kérem" állitmányban kér az igető : m a rag, e a kötőhangzó. A k, »/, sz ragok, mint már tudjuk, első vag}' második személyü alanyra mutatnak ; ezért személyre mutató ragoknak is nevezzük, vagy rövidebben személyragoknak. A k és ni személyragos igéről azt is szokás mondani, hogy első személyben van ; az sz személyragos ige a második személyben van. (Mondjatok igéket; tegyétek első, második és harmadik személybe !) A 13. számú olvasmányban olvastuk ezen mondatokat: „Hátha énekelni tudnál", „Nagyobbra becsültetnél".