Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1886

Á rómaiak temetkezése és sirjai. BEVEZETÉS, A kegyelet, szeretet, mellyel szüleinkhez, rokonainkhoz, embertársainkhoz viseltetünk, oly természetű, olyannak van Istentől belénk alkotva, hogy az illetők halálával ki nem hal, hanem megmarad lelkünkben a hideggé vált hulla iránt is, mely hordozója volt a nemes léleknek, mely szeretetének annyi jelét mutatta irántunk. A legkonokabb gonosztevővel is mi hullat könyeket szülőjének hideg tetemére? Mi ösztönzi arra, hogy csókokkal halmozza az élettelen porhüvelyt? Mi más, mint a vérétől elválaszthatatlan szeretet, kegyelet? De épen ilyen természetes a végtisztesség tétele is, mely csak egyik nyilatkozásmódja a természetes tiszteletnek. A mi természetes, az általános; az mindenütt megtalálható, a hol ugyanazon természet létezik. Ez pedig a temetkezés intézményéről elmondható. A zsidóknál hogy megvolt ez intézmény, az arra vonatkozó adatok egész tömegét nyújtja a Szentírás. A Genesis (XXXIII. 19.) versében — hogy csak ezen egy argumentumot említsem — Ábrahám Sára nevü feleségét Hebron város mezejének barlangjába temette. „Es ugy temeti el Ábrahám feleségét, Sárát, a szántóföld kettős barlangjában, mely Mambréra néz vala." A természetes kegyelet e szép nyilatkozatát megtalálhatjuk az aegyptusiaknál, görögöknél, rómaiaknál s több í*