Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1885

— 21 — Ezután az újonnan képződött pánczélok mindig jobban-jobban kidomborodnak, miáltal egyrészt az uj pánczélok egymástól jobban és jobban elválnak, másrészt a régi sejtfalrészek, a melyek úgyis csak az övi oldal szélével érintették egymást, egészen elválnak. Most már a leánysejtek is igen könnyen elválhatnak egymástól. Ki volt mutatva már, hogy oszlás alkalmával képződött sejtfalrészek kisebbek, mint az anyasejtnek külső sejtfalrészei ; folytonos oszlás által tehát mindig kisebb és

? kisebb egyének keletkeznek. Ha ez mindig igy tartana utoljára az egyes fajok egyénei annyira eltörpülnének, hogy alig volnának észlelhetők. De ezt a valóságban nem tapasztaljuk, hanem igenis azt, hogy az egyes fajok egyénei bizonyos állandó határok között ingadoznak. Kell tehát lennie egy oly folyamatnak, mely az oszlás által okozott veszteséget helyrepótolja. Ilyen folyamat gyanánt említettük meg az auxospórci-képzést. Tekintsük ezt most közelebbről. Legalkalmasabb példa erre a Frustulia saxonica Rab. Ugy, a mint nála ezt a folyamatot Pfitzer ') majdnem elejétől végig észlelte. Két anyasejt övi oldalával egymás felé fordulva állott szorosan egymás mellett, melyek vékony kocsonyatömegbe voltak beágyazva és nagyságra körülbelül megegyeztek. E két anyasejtnek plasmacsöve ellipticus testté húzódott össze. A dobozszerű sejtfalak egymás felé néző oldalai felnyíltak. Az endocrom lapok a plasmacső falához voltak simulva, mely még hártyát nem képezett. A két sejt most még nem érintkezett egymással, de kevés idő múlva már közvetlenül egymás mellett voltak és egy finom sejthártya vette őket körül. Tovább fejlődésükben ismét eltávolodnak egymástól a sejtek. Hogy két anyasejt teljesen összeolvad-e, még világoPfitzer i. m. 69 és köv. 1.