Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1884

— 3i — az alperes (reus, vádlott) előnyére, addig a fölpörös (ac­tor, vádló) hátrányára szolgált. Néha megtörtént, hogy a néptribunok az interces­siojuk gyakorlásával valamely hozott Ítéletet nem tá­madtak meg, nem vetettek el teljesen, hanem csak némi kifogást tettek ellene és csak bizonyos módosítást kí­vántak. melynek értelmében, ha a praetor azt újból tárgyalás alá vette és a kivánt módosítást megtette, a néptribunok tiltakozásuktól elállottak. Tehát csakis ily értelemben eszközölhettek a néptribunok beavatkozá­sukkal a decretumon változtatást; de ez lényeges nem lehetett, mert, miként föntebb már megjegyeztük, a rendes körülmények közt hozott decretumot az inter­cessio lényegesen sem meg nem változtathatta, sem meg nem semmisíthette. Épen igy történt a főbenjárói ügyek­ben is (Liv. 8, 13.). A néptribunusok inlercessioja a főbenjáró ügyekben. A néptribunusoknak, ismert joguknál fogva, külö­nösen kiváló szerep jutott a főbenjáró ügyekben akkor, midőn az államban a belviszályok mindinkább nagyobb és nagyobb mérvet öltöttek. A régi római nemesség legnagyobb része kihalt s helyébe számos oly ember kapott fel, kik minden vagyonukat a zűrzavarokban igazságtalan eszközökkel szerezték s igen keveset tö­rődtek a római erkölcsökkel. Az ellenfelek semmitől sem irtóztak: Elkezdték egymást az állam ellen elkö­vetett mindenféle vétségekről vádolni s ügyességöket különféle büntettek ujabb és ujabb nemeinek kitalálá­sában mutogatták. Egész osztálya keletkezett a foladók­nak, kik bevádolták azokat, kikről bizonyosan tudták, hogy veszélyeseknek tartatnak az államra nézve. A feladók az elitéltek vagyonából egy részt kaptak s igy gazdagságra tettek szert. A gazdag és kitűnő emberek folytonos rettegésben éltek, mert tapasztalták, hogy a

Next

/
Oldalképek
Tartalom