Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1884
— 25 — einschreiten, und dadurch demselben die rechtliche Gültigkeit entziehen. Mommsen ugy vélekedik, hogy az intercessio a senatus consultum meghozatala után szokott gyakorlatba vétetni. De hogy téves e vélemény és hogy más alkalmakkor is szokott használtatni, a következőkből fog kitűnni. Tacitusnál annal. 1, 13. olvassuk, hogy Pompejus és Apnlejus consulok Augustus császár halála után a senatus elé terjesztették az elhalt császár végső óhajtását s egyszersmind indítványozták, hogy Tiberiust a tribunatus föntartása mellett fogadnák el Augustus utódául. S midőn ezen indítvány ellen Tiberius ugy látszólagosan szabadkozni kezdett volna, az atyák pedig kéréseikkel ostromolnák, sokan a jelenlevők közül meggondolatlan megjegyzéseikkel Tiberiust nagyon megbántották. — Etiam Q. Haterius et Mamercus Scaurus suspicacem animum perstrinxere ;—Scaurus, quia dixerat spem esse ex eo non irritas fore senatus preces, quod relationi consulum jure tribuniciae potestatis non intercessisset. — Ezen idézett szavakból világosan következik. hogy már a jelentéstétel vagy indítvány ellen is lehetett szót emelni, különben nem volnának értelmezhetők Tacitus szavai. Még világosabb példát olvasunk Liviusnál annak bebizonyítására, hogy az intercessio már az indítványozásnál, jelentéstételnél vagy épen már az előleges értekezésnél is szokott gyakoroltatni. Igy midőn (557. v. é. il.) C. Cornelius és Q. Minucius consulok közül az előbbi sikeresen működött volna éjszaki Itáliában az Insubrok ellen, az utóbbi pedig kevésbbé, és mind a ketten visszatértek volna Rómába, róluk olvassuk Liviusnál 33, 22, 2): Quibns in aede Bellonae senatum habentibus postulantibusque triumphum ob res prospéré gestas, C. Atinius Labeo et C. Afranius tribuni pl., ut séparatim de triumpho agerent consules, postularunt:
