Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1874

— 11 — egyenesen hozzá forduljanak; sok peri megszüntetett, a büntetéseket enyhítette s követelte, hogy azokkal, kik az eretnekséget megbánják s az egyházba térnek, szelídebben bánjanak. De Ferdinánd és V. Károly mindenkép megakadályozták a Rómába való felebbezéseket. Nem egyszer történt, hogy az inquisitorok a pápa áltat számadásra vonattak s kiközösítéssel fenyeget teltek, ha olyanokat üldöznek, kik az inquisitió ítélete ellen Rómába folyamodnak. Így X. Leo a toledoi inquisitorokat egyházi átokkal sújtotta. Hasonlókép XIII. Gergely is igyekezett az inquisitiót enyhíteni. 111. Pál keserű panaszra fakadt az inquisitió ellen s pártolta azokat, kik annak behozatalát Nápolyba minden áron megakadályozni igyekeztek. IV. Pius ugyanezt tette s kezet fogott borroinaei sz. Károlyival, hogy az inquisitiót Milánótól távol tartsák, és Llorente nyíltan megvallja, hogy a spanyol kormány sok ideig kötelességének tartotta az inquisitoroknak pártját fogni, valahányszor a római udvar valamit ezeknek ellenére határozott. Midőn VII. Ferdinánd 1814-ben a franczia kormány alatt megszűnt inquisitiót, mint a demagogok fékentartásának alkalmas eszközéi ismét felújítani akarta, VII. Pius csak azon föltétel alatt egyezett bele, ha a kínzások elmaradnak és a kiméletességet szem előtt tartják. Mindezekből kitűnik, hogy a spanyol inquisitió történetében a római szék becsületteljesen s mint az üldözöttek oltalmaz ója viselte magát, s hogy ezen intézmény, melyben királyi hivatalnokok, egyházi uniformisban működtek, inkább politikai czélok elérésére, mint a vallás előnyére szolgált. A mi a vizsgálati eljárást illeti, azon körökben, melyek müveltségöket a regényirodalomból merítik, szokássá vált a spanyol inquisitiót úgy képzelni, mely a legkisebb gyanúra is kárörvendezve fogta el polyp-karjaival a szerencsétlent. Hogy ez teljesen téves felfogás s legfölebb csak a költők képzeletének idétlen szüleménye, kitűnik azon sorrendből, melyet az inquisilioi törvényszék a vizsgálatoknál követett. a) Mindenekelőtt az inquisitionak minden törvényszéke kegyelmi időköz kihirdetésével kezdte meg működését s nyíltan közhírré tevé. hogy: „A ki hitétől való eltéréséről tudattal bir, de a meghatározott idő eltelte előtt jelenti magát s bűnbánatot tart. az föloldoztatik s minden súlyosabb büntetéstől ment lesz.*' E kegyelmi határidő gyakran megujíttatott és meghosszabbíttatott. b) Az elfogatási rendeletek korlátokhoz és elővigyázat! rendszabályokhoz voltak kötve. c) Senkit sem volt szabad elfogatni, hacsak vétke elegendő bizonyítványokkal kétségen kívül nem helyeztetett. d) Ha az inquisitorok meg nem egyezének, úgy csak a főinquisitio-lanácsnak volt joga valakit elfogatni. e) Iía valaki eretnekségre mutató nyilatkozatról vádoltatott s az eretnekség világosan elő nem tűnt, a törvényszék köteles volt a qualificatorok, u. m. hittudósok, tanárok s más ilyesek véleményét kikérni, kik anélkül' hogy az inquisitioban különös részt vettek volna, megítélték, vájjon a vád alá vett állítás eretnekségre mutal-e, vagy sem ? Ha ezek az utóbbi értelemben nyilatkoztak, az elfogatásnak nem voll helye. f) A kihallgatásnak 1) az inquisitioval semmi összeköttetésben nem levő két pap jelenlétében kellett történnie, kiknek kötelességük volt ellenőri tisztöknél fogva minden méltatlanság és önkény ellen óvást tenni. 2"* A szabályrendeletek követelék, hogy: .,A vádlottal szeretetteljesen keli bánni s folytonosan ülve hagyni; és csupán addig kell állnia, míg a vádpontok olvastatnak." 3) Ugyanezen rendeletek szerint meghagyatott az inquisitoroknak, hogy a vádló iránt ép oly kevés bizalommal viseltessenek, mint a vádlott iránt s óvakodjanak már előlegesen egyiknek vagy másiknak pártját fogni, mivel ez legkönnyebb út a tévedésre. 4) Minden vádlottnak ügyvédet kelleti adni; s ha a vádlott szegény volt, akkor az ügyvéd a királyi kincstárból húzta fizetését. 5) A vádlóknak meg kelle esküdniük, hogy magán boszu nem vezeti őket; a hamis vádlók igen szigorúan büntettettek. 2*