Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1854

4 ro*u«sal, ki nemzete szellemkincseit az atticai Minerva lábaihoz rakta le, miért aztán a háladatos Athene a tudós menekültnek aranynyelvü szobrot állított. Syriában pedig már teljében végbement a fusio. Az új fővárossal, Antiochus szüleményével Yenus kezdé e! uralmát, nemcsak Hellas Venusa, hanem vele együtt a régiek Astarteja is; azon oltárokon pedig, hol a zoroasteri tűz ápoltatott, Apollo áldozata is emelkedett, s a chaosból kettős istenség támadt Heliogabal (Helios-Bal), kinek nevét és tiszteletét még Róma is Macrinus elhírhedt utódja alatt falai közt hangzani s terjedni látta. De sehol sem sikerült — noha már csak Sándor utódai alatt — a hellén s honi vallás vegyülete inkább mini Egyplomban, hol a Pharaok trónját Ptolomunesok több mint két századon keresztül szakadatlanul bírták. A Ptolomeidák megtarták a hellenek vallását a nélkül, hogy a pharaok isteneit ki akarták volna zárni, a felsőbb osztályok, melyek környezték a trónt, és az uralkodók kegyeit bírni ohajták, remélték: siettek alkalmazni magukat a fejedelmi udvar tetszéséhez; a műveltebb fők, az úgynevezett philosophok igen belátván az ó és ú vallás egyforma alaptalanságát, elöltök egészen közönbös dolog volt akár a szakálas Jupiter s szőke Minerva oltárai előtt égettessék a tömjén, akár a kutyafejű Anubis vagy tehénszarvu Isisnek templomaiban füstölögjön az áldozat tüze. A nép pedig mindenütt s mindenkor szerette és szokta követni a felülről jövő példákat, s így történt, hogy Alexandriából, hol a királyi udvar fénye csudáltatott, hol a Bruchion bölcsei és iskolái a tanulni vágyó fiatalságnak irányt adtak, s honnan a fejedelmek biztosai a Nómák — tartományok — kormányzására szétmentek, elágazott Hellas mindenféle isteneinek tisztelete is, a nélkül, hogy kiirtatott volna amaz ősi babona, mnely Apis bika előtt térdre borult. s a hagymák tisztelete miatt még a bálványozó Róma előtt is nevetségesnek látszott: „Oh sarictas gentes, quibus haec nascuntur in hortis Numina" írja Juvenalis (Sat. 15), s a mint a sz. atyák mondják , Egyptom a bálványozásnak termékeny anyja lön , elárasztván babonájának oktalan szüleményeivel a világot Rómáig, mely ellene magát minden szigora mellett is megóvni nem tudta. (Val. Max. Tom. III. de Reí. per. rejO Az összeolvadás bámulatos gyorsasággal haladt. E szomorú talányra a józan ész kellő világot vet. A rendkívüli befolyás titka nem más, mint a cultus által megszentesített kicsapongás. A középpont, melyben a vallási eszmék találkoztak, az istenített anyag imádása volt. Legyen Anahid vagy Anaítis, Astarte vagy Miiitta, Pa<;riti, Isis vagy Yenus, hová a népek szemei fordultak, mindig ugyanazon egy eszme, ugyanazon ünnepélyek , ugyanazon gyalázatos mysleriumok. Libanon árnyában, Astarte temploma körül, Eleusis magányaiban, Gybele oltárainál, Cyprusban, Argosban, Syracusaeban, Gadesban, Arábiában, az indusoknál, Bacchus vagy a nap ünnepélyein, nyilvános meneteken, a nemzeti szertartások közt mindenütt és mindig ugyanazon meggyalázása az emberiségnek, minden, mit a képzelem aljast előidézhet, megszentesítve az örömittas nép által imádtatolt. íme a látvány, melyet az ó világ szemünk elé állít! Ennyire sülyedt az igaz Isten ismerete e népek közt, melyek bölcseségökben oly fenhéjazók, dicsőségökre s hatalmokra oly büszkék voltak! De lehetett-e ez másként? S nem szánalomra méltó-e látni azokat, kiket Nagy Sándor óta az emberi tisztelet istenségre emelt ? Kell, hogy a Teremtő tulajdouainak emléke csodálatosan alászállott legyen a közvéleményben, hogy ily, sokszor elvelemült lényeknek hasonló czimeket osztogatlak. E czimosztogatást Sándorra nézve Egyptom kezdé meg: Ammon híres templomának papjai Fülöp fiát isten fia gyanánt üdvözlölték. Igaz, ki is tűnt lángszelleme által Sándor annyira kortársai fölött, hogy a hiszékeny nép oltárokat emelhetett neki; bizonyára ezekre több igénye lehetett, mint p. Herculesnek , vagy a „mindenható" Jupiternek. Különben is keleten az istenítés nem volt már föltiinő; mert azon nép, mely minden lépésen az istenített Rhamses, Manephta fölirásait olvasta, hasonló jelzőkkel megtisztelhette a diadalmas macedoni királyt is. És ha kevéssé később Görögország Olympiás fiának tiszteletére ünnepélyeket és játékokat rendezett: csodálkozhatunk-e, ha a babonába még mélyebben sülyedt Asia s Afrika neki szinte oltárokat emelt? Kelet adott tehát ekkor példát nyugotnak, s a nyugot igen is tanulékony tanítványnak mutatkozott, mert Hellespontuson innen is nem csak Sándor a hódítói fényben ragyogó istenittetett, hanem néhány év lefolyta után vezérei is — kiknek uralomrai vágyódásuk földarabolta a roppant birodalmat, s töméntelen vérontások közt egyike a másikát foszták meg az élettől — oltárokat nyertek, dicsőítő áldozatokban részesültek. Athenében a gyáva hízelgés — mely oly sokszor mutatkozik a szabadsággal kérkedő democratiákban — Demetriosnak, Antigonns fiának „a városok hódítójának" mig erős volt, templomokat, oltárokat emelt, papjai nevével éveit jelölé, és lakásul az éktelen fesletíségünek szűz Pallas templomát mutatá ki. — Hízelgő volt a hiúságnak nemzeteket az