Pápa és Vidéke, 36. évfolyam 1-54. sz. (1939)

1939-05-14 / 19. szám

Szerkesztőség: Horthy Miklós Fő-utca 21. Telefon: 11-90. Kiadóhivatal: Korvin-utca 3. Laptulajdonos: a Pápai Belvárosi Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: DR. NAGY GYÖRGY. Előfizetési ár: egész évre 8 P, félévre 4 P, negyedévre 2 P. Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. Hasáb­milliméter a hirdetések között 4 fill., a szöveg között 5 fill. POLITIKAI HETILAP. - MEGJELENIK MINDEN VASARNAP t Dr Tóth Tihamér veszprémi megyéspüspök Eltemették. Ott pihen a kerepesi temetőben Sipőcz főpolgármester mellett. A koszorúk erdeje takarja a frissen hantolt sírját. Mégis alig tud­juk elhinni, hogy a magyar katolicizmus büszkesége, egyházmegyénk pár hónapos főpásztora, a királyné kancellárja elment és árván hagyott ben­nünket. Megrendülve vettük körül ravatalát. A fájdalom és a gyász perceiben szinte fuldokolva szerettünk volna kiáltani: Uram, hát lehetséges ez ? Hogy ez a daliás férfi, aki mindössze ötven évet élt, aki mikor átvette az egyházmegye kormányzását, a fiatalos tervek és energiák serege duzzasz­totta szívét, aki az Egyház kedvence és a hivek öröme volt, most a halál mozdulatlanságával és hidegségével fekszik már előttünk. Miért ? . . . miért? És erre a sok miért-re azonban csak a hit ad vigasztalást egyház- í megyénk püspökének korai és tragikus elmúlása felett. Bár szívünk telve van fájdalommal, hogy ily korán, az emberi élet delén kellett eltemetnünk, mégis megnyugszunk az Isten szent akaratán, mert egyedül Ő tudja, hogy kinek mi válik javára. Egyiknek a rövid, a másiknak a hosszú élet. Épp azért ha minden el is múlik a tragikusan elköltözött veszprémi püspök daliás, s férfias alakjával, itt marad munkája annak az igazság hirdetésére, hogy Tóth Tihamér, a püspök, a szónok és az író nem élt hiába. Jelen időkben még lehetetlen méltó szavakkal kifejezni ragyogóan szép szellemi kincseit, melyet oly bőkezűséggel pazarolt reánk rövid életében. Mégis úgy érezzük, hogy méltatnunk kell őt, mint püspököt is. Szent­páli értelemben volt egyházmegyénk főpásztora. „Nem a méltóság, a fény, nem a vagyon és a kényelem babonázta meg, hanem egyedül a hivatás­tudat és a felelősségérzet." Nagy, merész tervek, égig csapkodó álmok, kifejezhetetlen reménységek, beláthatatlan lehetőségek és az alkotási vágy feszült agyában. Csak úgy égett a lázas tervektől, amelyekkel új vérkerin­gést akart vinni az ősi és hatalmas egyházmegyénkbe. Mint a májusi fagy a tavasz igéretét, úgy tette semmivé Hozzá fűzött minden reményünket. Mint a tűzben égő tömjén, — ez volt püspöki jel­mondata, s most ez a tűz hirtelen, nagy lánggal kilobbant. Talán azért rendelte így a Mindenható, hogy ez a nagy fénnyel kilobbanó láng a lelkünkbe égesse nagy Főpásztorunk néhány hónapos püspökségének taní­tását: mindent, még az életünket is oda kell adni az Isten országáért. Betegen is, lázban égve, életét nem kímélve teljesítette főpásztori munkáját, így iett püspöki hivatásának az áldozata. Mint szónok, olyan ajándéka volt az Istennek, aki az egész magyar katolicizmusnak valóságos kedvence lett. Rádiós beszédei hihetetlen nép­szerűséget szereztek neki. Ha Ő beszélt, mindenki szívesen kinyitotta a rádióját, mert a meleg szív és a törhetetlen meggyőződésnek, melyek beszé­deit fűtötték, lehetetlen volt ellenállni. Ő maga írja rádiós beszédeiről : „Mindig különleges megilletődés fog el, valahányszor az Ige szolgálatában megszólalok a szószéken : de fokozódik lelki meghaiódottságom a rádiós beszédek alatt, amikor az előttem álló 1000—1200 főnyi hívő sereg a lát­hatatlan hallgatók százezreivel szédületes arányú tömeggé növekszik. Szinte megfagy az emberben a vér, ha elgondolja, hogy mindez nem álom, hanem szent valóság. Ilyen hallgatóságról ki álmodhatott valaha is? Műveltségre, világnézetre, gondolkodásra, állásra, korra nézve egészen heterogén tömeg és ezek most valamennyien szomjasan figyelik szavamat! Mennyi kérdés­sel gyötrődnek lelkük mélyén ! Kérdéssel, amikre nem találnak sehol választ! És én most bemehetek csendes szobájukba, odaállhatok a vergődő ember­testvér mellé és mintha neki szólnék egyedül — kizárólag neki! És a beszéd után jönnek a levelek és a levelek tömegéből az új útra térni akarók, akik az élet .keserves országútján már régen elveszítették a bet­lehemi csillagot, de akiknek most Krisztushoz vezető fénylő csillagukká vált rádiós készülékük izzó kis lámpája." Azért hisszük, hogy elnémult hangja még sokáig élni fog azok lelkében, akik a szószékről, vagy a mik­rofonon keresztül hallották beszélni. Talán mégis a legnagyobb ereje a toll volt. 22 kötetnyi könyve ma­radt ránk. „Libri muti, magistri sunt! l í Ezek a néma könyvek a mi taní­tóink ! írói munkássága gondviselés-szerű volt. Amikor a legveszedelmesebb idők következtek, a világháború utáni összeomló világ magyar ifjúságára, akkor veszi kezébe a tollat s megindítja a „Levelek diákjaimhoz" c. soro­zatot. Egyik könyvében a tiszta férfiúság hallhatatlan apostola azt írja: „Akik a fiatalsággal nem foglalkoznak, nem is sejtik, hogy a fiatalság lelkének fejlődése mennyi tömérdek kérdést, vergődést és elsüllyedést is hozhat magával és az élet tavaszának viharaiban mennyire rászorul a lel­kük sajkájának a vezetése egy biztos, megedzett kéz eligazító kormány­zására." Igen, országot alapítani nem lehet nagyobb érdem az emberiség előtt, templomot nem lehet kedvesebb építeni Isten előtt, mint tanácsainkkal a romlástól megvédeni egyetlenegy ifjú leiket is, országunknak ezt a legfőbb reményét, Istennek ezt az élő templomát. Ez a nagy szeretet az ifjúság iránt olyan sikert biztosított könyveinek, hogy ma már közel húsz nyelvre fordították le müveit s elmondhatjuk, hogy az egész világ katolicizmusa ismeri diákjait, akikhez a logika kérlelhetetlen fegyverével és a pedagógus meleg szívével tudott szólni. Tóth Tihamér könyvei, melyek a Szent István Társulat kiadásában jelentek meg eddig 22 kötetben, nemcsak az ifjúság­hoz írt leveleket, hanem teológiai munkáit, sőt még a szentbeszédeit is felöleli, melyet oly szívesen hallgattunk a mikrofonon keresztül. Legutolsó kötete az Eucharisztiáról szólt. Legújabb sorozatos beszédei a Miatyánk felett folytak. „Jöjjön el a Te országod", ezen kérdést tárgyalta utoljára és íme, részére már eljött az Isten országa. Ha átnézzük könyveinek soka­ságát, akkor érezzük, hogy a tollnak a művésze, egyben az Isten embere volt, mert minden sora a fellegek fölé szárnyalt és a mérhetetlen magas­ságokban minden problémánkat olyan őszintén, olyan meggyőzően és olyan orvoslóan tudta megfejteni. Ma még lehetetlen irodalmi munkásságát meg­felelő módon méltatni. Hogy nevét szárnyaira vette a világhír, ezt első­sorban ragyogó tollának köszönhetjük. Tóth Tihamér halálával érezzük, hogy szegényebbek lettünk. Szegé­nyebb lett az anyaszentegyház, a haza, az ifjúság és az egyházmegyénk. Mi egyházmegyéjéhez tartozó hívei büszkék voltunk rá. Most, hogy elment, vérzik szívünk utána. Bár mélységes gyászunkban megnyugvó lélekkel vesszük az Isten rendelését, azonban lelkünk fázik. Homály borul ránk. Mintha dideregnénk még. De naplemente után mindig marad még a földön valami az eltűnt világosságból. Tóth Tihamér is itt hagyta számunkra szellemé­nek visszasugárzó fényét. Épp azért hálát adunk Istennek, hogy Tóth Tiha­mér a magyar katolicizmus büszkesége, az ősi egyházmegye főpásztora, haza nagy fia a mienk volt s itt járt közöttünk a földön. <—nyi)

Next

/
Oldalképek
Tartalom