Pápa és Vidéke, 32. évfolyam 1-53. sz. (1935)

1935-04-21 / 17. szám

POLITIKAI HETILAP. — MEGJELENEK Szerkesztőség: Horthy Miklós Fő-utca 21. Telefonszám: 199. Kiadóhivatal; Csákyutca 21. Telefonszám: 157. Laptulajdonos: a Pápai Belvárosi Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: DR. NAGY GYÖRGY. Feltámadunk! Irta: Dr. Sulyok Dezső. Ez a szó a temetők kapujának szokásos felírása. Szeretném, ha most, amikor egy erős és izgalmas választási küzdelem után, a néhány heti közbevetett lehiggadás hangján, első ízben szólhatok ennek a lapnak hasábjain a kerület minden pártátlású polgárához, ez a szó nem a temető, hanem az élet kapujának felirata lenne. A választási hadjárat alatt abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a túlsó oldalon összegyűjtötték azokat a szerény cikkeket, amelyek ennek a lapnak évtizedeken keresztül megjelent számaiban tollamból napvilágot láttak és csokorba kötve felküldték oda, ahol a Nemzeti Egység Pártjának központi irányító szerve székelt. A cél nyilván az volt, hogy megmutassák azt a rebellis szellemet, amely a magyar politikai élet utolsó 15 év alatt uralmon volt rendszerével szemben ezekből a cikkekből kicsendült. Ezzel szemben ugyan mit lehetett volna helyeselni ebben a 15 évben? Egy páratlan történelmi tragédiát átélt nemzet feküdt itt ellenségei lábai előtt. Még az a vigasztalása sem volt meg, hogy a saját nagyságáért vivott tragikus harcot és abban bukott el, mert a célok és feladatok, melyekért fiainak légióit harcba vitték, meiyek miatt gazdasági erői elsorvadtak és amelyek szellemi és erkölcsi tőkéit felemésztették, idegenek voltak tőle és nem lehet tudni, hogy a háború megnyerése esetén nem éppen a magyarság lett volna-e ennek a győzelemnek az első áldozata. És a nagy tragédia után derült ki az, hogy az az álparlamentáris, félig feudális, félig kapitalista rendszer, mely a kiegyezési korszak második felében elterpeszkedett a magyar nemzet felett, kiölte ebből a népből a nemzeti méltóság és öntudat szikráit is. Középosztályából addig operálták ki a gerincet, a közhivatalnoki osztályt addig terrorizálták minden önálló véleménynyilvánítása miatt, hogy a végén ez az osztály, mely a háború alatt anyagilag is hallatlanul lezüllött, azt hitte, neki j Istenként kell tisztelnie mindenkit, akárhonnan jött is, aki kezében tartja a hatalom suhogó ostorát. Ezért nem talált komoly és rendszeres ellenállásra semmiféle felforgató törekvés a nemzet gerincénél, a középosztálynál. A földmives szegénység nem látott egyetlen intézkedést, melyet a maga érdekében levőnek mert volna megismerni, a mérhetetlen nyomor és a kivándorlás járványa tizedelte sorait és az ipari munkásságot valósággal bele erőltették a nemzeti közösség megtagadásába, mert úgy bántak el vele, mintha eleve is amputálásra Ítélték volna a nemzeti testből. Csoda-e az, hogy ilyen körülmények között külső Összeroppanásunknál nagyobb volt a belső, lelki összeomlásunk és az ezeréves magyar géniusz, a Szent Istvánok, Negyedik Bélák, Mátyások, vagy Széchenyi Istvánok országépítő szelleme sehol sem volt felfedezhető a nagy recsegésropogásban. És hozzá jött ezekhez a mérhetetlenül szomorú jelenségekhez az, hogy a proletárdiktatúrát nálunk nem a nemzet feltámadó élniakarása, hanem annak saját silánysága és az idegen segítség döntötték meg és egy mesterségesen létrehozott légkörben indult meg az újjáépítés munkája. Noha ennek az élén egy páratlan karakterű, nemes férfiasságú és istenadta tehetségű férfiú állott: ő sem küzdhetett a végzet ellen és nem tudta lerázni azokat a nehezékeket, melyeket a történelem adottsága kezeire rakott. A kormányok pedig, melyeknek hivatása lett volna a bajok gyökerének feltárása, 15 éven át a felszínen turkálva, a látszatok után szaladva, gyógyítgatták a sebeket, de csak felületesen, csak a külső varok és vágások behegesztésére ügyelve és semmit nem tettek azért, hogy a gyökerében beteg kormányzási szisztémát egészen újjal váltsák fel. Nem az a fontos egy nemzet életében, kik és hogyan kormányozzák, a forma másodrendű jelentőséggel bír, a fontos az, hogy kinek az érdekében kormányoznak a hatalmon lévők. Az arany beváltás eredménye. 35.000 pengő értékű aranyat szolgáltattak be Páp^. Mint emlékezetes, a kormány rendelete adott ki, melynek értelmében a régi aranypénzeket, szín- és tör aranyat, aranyötvözetet és aranyvegyületeket 1935. március 20-ig be kell szolgálatni, illetőleg be kell jelenteni. Az állam ezen aranyértékekért a nemzetközi aranypiac mindenkori árfolyamát fizet*. A »endelkezés pápai vonatkozásban <rdekes és figyelemre méltó eredményeket hozott. Pápa három számottevő pénzintézete mintegy 6 kgr. arany beváltását eszközölte cca 35.000 pengő értékben. A rendelet kibocsájtása után a bankok ügyfelei azonnal siettek a kormány kívánságának eleget tenni. Érdekes, hogy az egyik pénzintézetn 1 több aranyat szolgáltattak be, mint a másik kettőnél együttvéve, körülbelül 3 kilogrammot. Általában véve megállapliható, hogy igen sok aranypénz volt még egyes magánosok raktárán, de előfordult nagyon értékes színarany, dísztárgy, aranyötvözet beszolgáltatása is. Nagy számot vet továbbá a pápai pénzintézeteken keresztül történt bejelentések a Nemzeti Baikhoz. Kár, hogy ezen bej 1 ntések értékössz ge meg mm állapítható, mert azokat a Nemzeti Bank közvetlenü utalja át. Igen érdekes presptktívák nyíl ak meg városunkban az arany rendelettel kapcsolatban, A mi, szegénynek hitt városkánk íme megnyilatkozó t a kormányhatalom egy intésére. Ki merte volna gondolni, hogy még van Pápán 35.000 pengő értékben aranypénz ? Mindenesetre nagy örömet okoz az a tudat, hogy akad még köztünk több olyan ember, aki bővelkedik földi javakban. (-"«•) Előfizetési ár: egész évre 8 P, félévre 4 P, negyedévre 2 P. Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. Hasábmilimé'er a hirdetések között 4 fill.. a szöveg között 5 Fi 11Nálunk pedig a kormányzás — ezt egészen nyugodtan meg kell állapítanunk — az utolsó 15 év alatt egy vékony és gyenge réteg érdekében történt, mely mint a bürokrácia krémje, vagy a hatalmon lévők közvetlen környezete, a nagy tömegek felett úszkált és aratott: de semmi sem történt a nemzet nagy zöme, a magyar földmives szegény osztály és a városi szegény lakosság érdekében, semmi sem történt a jövedelemeloszlás arányosítása és a meglévő tőkék produktiv munkába állítása érdekében. Hogy ezen a kormányzáson mit lehetett dicsérni, azt nem tudom megérteni. Maga a tény, hogy nálunk nyugalom volt, még nem olyan érdem, mely homerosi dicséreteket érdemelt volna ki a hatalom birtokosai részére, egyrészt, mert ez elsősorban a példátlanul türelmes magyar nép érdeme, másrészt pedig, mert ez a nyugalom hasonló volt a békalencsés falusi vályoggödör poshadt vízének nyugalmához. Most, végre először ennyi idő után, úgy látszik, hogy megmozdult a víz szine. Van végre egy felelős magyar államférfiú, aki rájött arra, hogy a megállás egyenlő a halállal és hivatalosan is felvette programmjába ezeknek a siralmas állapotoknak megjavítását. Ma az a fontos, hogy ez a programm el ne süllyedjen belső intrikák útvesztőjében, hogy azt egyik osztály, felekezet, vagy csoport se használhassa fel arra, hogy a többi rovására magának egyoldalú és meg nem érdemelt előnyöket vívjon ki, tehát a reform egyetemes nemzeti érdekű legyen és hogy egy ember se akarjon kiugrani és személyes emelkedésre felhasználni ezt a megmozduló nemzeti erőt. Ha ezeket a szempontokat meg tudjuk valósítani, akkor megindultunk azon a húsvéti úton, mely a mi feltámadásunkhoz vezet. Öntudatos, meggyőződésen alapuló támogatást adunk ehhez a meginduláshoz, nem szolgai ineghunyászkodást és ha ez az együttműködés tartós lesz, akkor az ezeréves magyar alkotmányt nemsokára új tartalom tölti meg és az annak oltalma alatt élő néptömegek tekintete megint nyilt és boldog lesz, mint azoké szokott lenni, akik már látják a feltámadás arcát.