Pápa és Vidéke, 30. évfolyam 1-53. sz. (1933)

1933-07-02 / 27. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal : Főutca 12. Telefon: 151. Laptulajdonos a pápai belvárosi Kath. Kör. POLITIKAI HETILAP. Felelős szerkesztő: Németh István dr. Pápa, 1933. iulíus 2., vasárnap. Előfizetési ár: negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 16 fillér. Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. XXX. évfolyam, 27. szám. A lét és nemlét határán. írta: Sulyok Dezső dr. A londoni világgazdasági konferen cia eredménytelenségének okát a konferencia elején mindjárt megjelölte Neville Chamberlain angol kincstári kancellár, midőn rámutatott arra, hogy a gazdasági válságnak politikai okai vannak és nem lehet a gazdasági kérdéseket megoldani addig, amíg a politikaiak megoldva nincsenek. Csodálatosan tér vissza a magyar kérdés száz év előtti problémája, melyet akkor primitíven úgy fogalmaztak meg, hogy előbb szabaddá s azután gazdaggá kell-e tenni a magyart, vagy megfordítva. Akkor ezt a kérdést előbb Vesselényi és Széchenyi, majd Kossuth és Széchenyi vitájaként szerették feltüntetni, noha ez a kérdés így, ebben a formában, ezek között az államférfiak között soha vita tárgyát nem képezte és ellentéteik magja egészen másban rejlett. Ma azonban univerzális jelentőséggel jön vissza a kérdés centennáriumot ülni és ami 100 év előtt egy kis dunamenti nemzet lokális töprengéseinek volt emésztő gondja, azt ma az egész világ pénzügyi kapacitásainak díszes gyülekezetében egy világbirodalom pénzügyminisztere mint világproblémát veti fel. És egészen bizonyos, hogy a gazdasági válságnak a gyökérokai nem gazdaságiak, hanem politikai természetűek és ha tüneti kezelés helyett okszerű terápiával akarnak azokon segíteni, akkor ott kell megfogni a dolog megoldását, ahonnan az elindult. Első sorban a Dunavölgynek, Középeurópa legértékesebb részének újra szabályozásával kell a bajokon segíteni, mert ma már általánosan felismert és elismert tény az, hogy ennek a területnek gazdasági anarchiája, mely következménye a politikai eldarabolásának, okozza a válság eredetét és annak a vulkánnak a tölcsére, mely felett ma az egész emberiség táncol, a DunaTisza közén torkollik le a mélybe. Ez a felismerés és a népek vezető államférfiainak igyekezete, hogy ezen a bajon segítsenek, ma ismét az emberiség érdeklődésének homlokterébe állította a magyar kérdést. Sorsdöntő idők következnek tehát a magyarságra, olyanok, mint a lechmezei csata, a mohi pusztítás, vagy mohács előtt és után peregtek le a történelem orsóján. (Ha ebben a sorsdöntő időben azok, akik a magyarság hivatott, vagy legalább is meghívott vezetői, megtalálják a helyes utat, akkor lerakták egy új ezredév alapjait. Ha azonban a történelmi érzék hiánya, vagy mellékszempontok előtérbe állítása miatt melléje fognak a dolguknak, akkor ez nem jelent kevesebbet, minthogy megrendeltük a klisét ahhoz a térképhez, melyet a cseh túlzó nacionalizmus terjeszt a Felvidéken és amelyen Magyarország végleg fel van osztva a kisántánt három állama között és megszűnik mint önálló állam szerepelni. Egy dologgal minden esetre tisztában kell lennünk, hogy t. i. ez a kérdés ezen a nagy világon egyedül és kizárólag nekünk szívügyünk és mindenki másnak csak hatalmi kérdés, vagy üzlet. Az angol, vagy francia politikai, vagy pénzvilág csak addig ismer magyar kérdést, amíg arról van szó, hogy az belejátszhatik középeurópai hatalmi köreibe, vagy befolyásolhatja üzleti érdekeit. Megoldását úgy igyekszik megtalálni, hogy pozícióját erősítse és gazdasági számításait ne kontrakarírozza. Amint ez a két szempont kellő megoldást talált, megszűnik a magyar ügy komoly gond lenni és már unja és gyűlöli is azt, aki mégis visszatér ezekre a témákra. Hasonlóan az agyon magasztalt olasz barátság csak addig tart, amíg az Adria partjának uralma részben attól is függ, hogy a Délszláv Birodalom északi szomszédja hogyan vélekedik Velence hagyatéka felől. S végül a németség feléledt imperializmusának a legfőbb kérdésevelünk szemben, hogy a Drang nach Osten ideiglenes határállomása Hegyeshalom, vagy Biharkeresztes legyen-e ? A már majdnem agyonbeszélt nemzeti öncélúság szemszögéből nézve tehát úgy is mondhatnánk, hogy a magyar ügy megoldása egyedül nekünk célunk, mindenki másnak csak eszköz, mellyel saját céljait akarja előbbre vinni. Az is bizonyos, hogy ezt a kérdést csak egyszer lehet nemzetközi szabályozással rendezni. Perújításokat nem nagyon túr a világ szigorú ítélőszéke és boldogok lehetünk, ha egyszer odajutunk, hogy hosszú küzdelem és makacs kitartásunk után újra a bírák elé kerül a trianoni ítélet. Ha aztán ez a perújítási fórum döntött, akkor már csak ellenérzést, idegenkedést válthat ki minden törekvés, mely újra és újra panasszal fordul a nemzetek közössége elé és az önnyugalmát féltő rideg önzés nyomban és meghallgatásunk nélkül meg fogja állapítani, hogy aki folyton rekriminál, annak motora nem ügyének az igazsága, hanem a pereskedési viszketeg. És akkor jól eltemet majd minket a nemzetközi megunás unalma. Az alkalom tehát egyetlen lesz és soha vissza nem tér. Majdnem kétségbeejtő érzés azonban azt látni, hogy amikor ez a sorsdöntő óra közeleg, akkor olyan szellemet iparkodnak belevinni a magyar köztudatba, mely mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy ennek a nagy feladatnak objektív megítélését lehetővé tegye. Ma ugyanis majdnem teljes biztonsággal megállapítható már az, hogy az u. n. frontális, revízió, vagyis egy olyan békeperújítás, mely egyenesen nekimenne a trianoni határoknak és azokat új szerződéssel megváltoztatná, belátható időn belül nem várható. Az a gyávaság, tunyaság és kényelmesség, mellyel a nemzetközi szervezetek ezekhez a dolgokhoz nyúlnak, szinte bizonyossá teszi, hogy a kisántánt nagyhangú és kardcsörtető fellépésével szemben Európa nem fogja magát exponálni egy ilyen megoldás mellett. \ Legjobb bizonyítéka ennek az, hogy I ez az államszövetség képes volt az u. n. négyhatalmi egyezmény lényeges részeit kihagyatni, pedig azokban csak elvileg és egész homályos körvonalakban volt megemlítve a revízió lehetősége. És mégis a kisántánt erélyes fellépése miatt a négy nagyhatalom a maga megállapodásából ezt az elméleti lehetőséget is teljesen törölni kényszerűit, úgyhogy Mussolini szerint aláírás előtt kilopták ennek a megegyezésnek a szívét. Ha egy elméleti megállapodást meghiúsíthatott Benes és Titulescu akciója, mely még hosszú mérföldekre kullog a tényleges megvalósítástól, akkor mennyivel reménytelenebb a gyakorlati megoldás lehetőségére számítani, ahol még a technikai kivitel ezer apró nehézsége is együtt jár az elvi harc küzdelmeivel. Kétségtelen tehát, hogy a revízió célkitűzéseit meg kell kerülni és kerülő utakon kell elérni, amint mai „győztes" ellenfeleink sem rohantak neki fejjel a volt monarchia ércfalainak. Egyedül azonban és társtalanul elindulni egy ilyen útra, annyit jelent mint eltévedni, vagy fele úton kifulladva összerogyni. Hol az az akaraterő, kitartás, józan számítás, csúszásmászási készség a magyarban, mely egy ilyen útra képesítene? Hiszen szalmaláng természetünk alig tűri a szisztematikus előkészítést és az aprólékos részletekre menő, kitartó kivitelt. De idő sincs arra, hogy a világ érdeklődését addig melegen tartsuk magunk iránt, amíg szegényes erőnkből egy ilyen mérhetetlen vándor útat megteszünk. A világ türelme kicsiny, önzése végtelen és egy szép napon olyan kényszermegoldás elé állítannak bennünket, melyet vagy elfogadunk és akkor rólunk, nélkülünk döntöttek, vagy nem s ebben az esetben mi vagyunk a békebontó antiszociális elem, mely úgy látszik, nem tud beleilleszkedni az árja népek európai sorsközösségébe. S amíg mi itt vergődünk és amíg nemzeti öncélúságról beszélünk, addig a szomszédban talán éppen a sors különös akarata folytán, ugyanilyen küzdelmet vív egy másik nép, mely 400 éven át kenyerestársunk volt és amely sok keserűséget szerzett nekünk ez alatt a 400 év alatt, de amelyet végül is ugyanaz a kalapács tört össze, amely minket. Egy német nyelvű, de nem a mai értelemben vett német szellemű nép, mely vallási, kulturális és ! történeti adottságai folytán idegenebb | a saját nyelvrokonaitól, mint bármely más néptől, mely körülötte él. Egy olyan német népegység, melynek nem kell Wotan és nem kell nemzeti szinodus, mely Szobieszky óta a katholikus világ szolgálatába állította bástyáit és amely Andreas Hofer óta megszokta, hogy a saját hegyei csak a saját dalait, vagy sóhajtását visszhangozzák fülébe. S amikor nyilvánvaló, hogy egyedül meg nem állhatunk, legalább is gazdasági egységben, helyesebben csonkaságban nem és csak aközött van választás, hogy Prága, vagy Bécs legyen-e az a társ, mellyel kezet kell fognunk, akkor a magyar balsors olyan szellemet szuggerál vezetőinknek, mely kritika és meggondolás nélkül konszonánsan a kisantant orgánumaival az eleve elrendeltség kínos szigorával mereven elutasítja még a lehetőségét is annak, hogy segítve máson, segítsünk magunkon is. Elszajkózott frázisok értelmetlen ismétlése ma már arról beszélni, hogy a múltban reánk ez a közösség káros volt. Ez amennyire igaz, éppen anynyira nem jelent semmit a jövőre s nem bír több értelemmel, ha erre utalva szegülünk ellen az alkalomnak, mintha a törökkel nem akarnánk nemzetközi kapcsolatot létesíteni, mert másfél századon át sanyargatott bennünket. Ami a múlté, az legfeljebb tanulságaiban térhet vissza a jövőre, de érzelmi szempontok aligha állhatják útját a kenyérérdek érvényesülésének.