Pápa és Vidéke, 29. évfolyam 1-52. sz. (1932)

1932-08-07 / 32. szám

f»á pa és Vidéke 2 1932 augusztus 14 Csipke és siarai 10 filléres egységárban ifj. Stern Lipót cégnél KOSSUTH UTCA 13. SZ. Külföldön. Gizella, kir. hercegnő, I. Ferenc József legidősebb leánya 76 éves korában Münchenben elhunyt. Szerbia egyévi moraioriumot kapott Franciaországtól. A világgazdasági konferenciára, mely valószínűleg októberben lesz Londonban, Amerikát is meghívták. Az Űnió a meghívást elfogadta, ami nagyon fontos a konferencia sikerére nézve. A X. Olimpiászt fényes ünnepségek közt nyitották meg szombaton Los Angelesben. Azóta folynak a versenyek, de ránk magyarokra nézve eddig lesújtó eredménnyel. A kommunisták aug. l-re világszerte tüntetésekre készüliek, azonban terveik mindenütt kudarcba fulladtak. Seipet Ignác pre!áíu

;, Ausztria legnagyobb államférfiúja és ismételjen volt kancellárja kedden hosszú szenvedés után 56 éves korában el"hunyl. Hazánk is őszinte barátját vesztette el a megboldogultban. A délamerikai Peruban százkéi kommunistát halálraítéltek. A japánok szerdán két kinai kikötőt megszálltak, s ezzel a helyzet megint kiéleződött. A német birodalmi választások vasárnap megpecsételték a marxizmus bukását. A Hitler-párt óriási győzel met aratott. Eddig 107 mandátuma volt, most 230 at szerzett. B ámulatos a kath. Centrum szívós szervezete is. Nemcsakk eddigi állományát tartotta meg, hanem 6 ú] mandátummal 75 re erősödött. Az új képviselőháznak 607 tagja lesz, melyből jobboldali 378, vagyis az abszolút íöbség. A Hitler pártnak és a vele szövetséges német nemzeti pártnak együtt 267 mandátuma van, tehát ha parlamentáris kormányt akar alakítani, a Centrummal keil koalícióra lépnie, vagyis a helyzet kulcsa ismét a Centrum párt kezében van. Fotoamaiőrök figyelmébe ! Filmek, lemezek, papírok és az összes fotocikkek legjuiánycsabban beszerezhetők: Hajdú Zsigmond Széchenyi drogériája ban Pápa, Széchenyi tér 4 sz. Lemezek és filmek előhívását, másolását vállalom. 229 Protekció eilen . -. Nyolc 'dikos gimnázista korunkban, mielőtt e!h3gytuk az Alma Mater védelmező falalt, mindenkitől megkérdezte az osztályfőnök, hogy mi akar lenni, s hova megy az érettségi után. Egyik társam azt felelte, hogy még nem ludj3, mi lesz belőle, meri ez a nagybátyjától függ, aki miniszteriális főtisztviselő, majd ő fogja elhelyezni valamely állami hivatalban. Megjegyzem, hogy az illető nyolcadikos sötélfejü, gyenge kaliberű tanuló volt, aki a véletlenek szerencsés összejátszásának köszönhette, hogy megérett. Ma már bizonyára valamely vidéki városban továbbííja a bürokratizmus hatalmas aktacsomóit, s jó helyen ülve mosolyogva gondol a gimnáziumi évek drukkoiásos idejére. Ez a kis jelenet jutott eszembe, amikor kezembe vettem a tollat, hogy a magyar élet egyik veszedelmes ráksebáről, a protekcionizmusról írjak. Ez a példa teljesen, pucéran bemutatja ennek a rendszernek csődjét, hibái'. Protekció mindig volt és mindig lesz, az bizonyos, De olyan nagy mértékben, annyira nagyszabásúin sohasem dolgozott, mint a háború utáni években, s most napjainkban, amikor egy valamire való állásért, különösen államiért egész hadjárat indul meg, s szinte halani a csatazajt, ahogy a befolyásosak küzdenek a védenceikárt, ahogy megmozgatnak mindent, köyet és szívet, hogy az ő pártfogoltjuk csússzon be valami módon a megürült állásba. Mindegyik tud a védencéről valami jót, valami szépet, s nem hiszem, hogy az országos vásáriárus jobban feldicsérné a maga áruját, mint a protezsáló a maga ajánlottját. S meggyőződésből teszi ? Egyik sem. Csak a cél érdekében, gondolván a régi elhamarkodott és a jelen eselben jól fekvő (ételre: A cél szentesíti az eszközt. S mi történik? Az esetek legnagyobb részében annak a sötét fejű, bukdácsoló „érett" embernek sikerül bejutni az állásba, ahonnan öntelt mosollyal néz le kevésbbé összeköttetéses társaira, akik talán az iskolában jószívűen segítették a feladatait elkészíteni, akik mögött ő talán csendben meghúzódott diákkorában. Dehát azoknak nem voltak miniszteriális nagybátyjaik, akik közAZ ÉN VIRÁGAIM . . . Négy cserép virágot adott az Ur Isten Hogy ápoljam őket, hogy nagyon szeressem .. . Hogy megóvjam őket fagyoktól, szelektől, Gonosz indulatok fekete mérgétől. . . A hitet szívembe azért csepegtette, Hogy a virágimat harmat permetezze, A jóság fegyverét, hogy kezembe adta, A vadhajtásokat, hogy szivem kiirtsa . . . Ápolgatom is én őket szeretettel — Sok bánattal és nagy keserves küzdéssel, Kérdezem magamtól minden este, reggel, Vájjon a viharok nem pusztítják majd el? S vájjon a négy közül melyik nyílik nekem — Szivemért szívüket vájjon elnyerhetem ? S ha éltem alkonyán már nem leszek velük — imádságom mégis ott lebeg felettük? Fábián L -né, bevetették volna magukat értük, akik kilincseltek volna, akik a régi barátságra hiva kozhattak volna. Mert talán egyszerű emberek voltak a szü leik. Főldmivesek, akik elküldték tanulni az ő tehetséges gyermeküke', aki kinőtt a falu légköréből, az egyszerű huzó-vonó élet alacsonysor sából. Hiába volt sz'njeles a bizonyítványuk, hiába voltak büszkeségei az osztálynak, hiába álmodtak egy szebb jövőről, hiába éjjeieztek talán a könyvek mellett, hagy a tudás vágyát kielégítsék. Hiába. Ez nem elég nálunk, ez kevés ahhoz, hogy álláshoz juihasson valaki, ez mind nem számit a protekciós rendszer szemében. Nem a rátermettség, a tudás adja meg a le heíőséget a révbejutáshoz, óh nem, már hogy gondolnánk ilyent, hanem a protezsáiók mínemüsége, az atyafiság közelebbi foka, az egyforma társadalmi állás, s az egymásnak tett szívességek alkalomszerű visszafizetése, vagy a barátság eredményes visszieszámitolása. Ez a rendszer dzsungelként benőtte már a magyar életet, keresztül kasul fonta, szőtte az állami és társadalmi élet minden ágát. És ebben az őserdőben, ebben a fagyöngyös erdőben el kell pusztulni mindenkinek, akinek nincs segítőtársa, akinek nincs patrónusa, mert vezető nélkül ebből ki nem keveredik. S ez a rendszer hasznára van az országnak? Úgy e senki se hiszi, hogy igen? Ez az oka annak, hogy az állami gépezet olyan nehezen zakatol, hogy az akta hegyek torony magasságra nőnek, hogy az elintézetlen ügydarabok kétségbeejtik az érdekelteket, hogy egy akta mire elintéződik, 3 hónap beletelik, hogy olyan gépek lesznek a tisztviselők, hogy annyira elmaradottak vagyunk a külfölddel szemben. Ez az oka annak, hogy a tehetségesek, a tanultabbak, a képzettebb agyúak elkeseredve rójják a nincs telenség országúiját, hogy az országban annyira hiányoznak a nagykaliberű emberek. Nálunk csodaszámban megy, ha egy szegény, össze köttetésmentes fiú karriert csinál és kinevezik miniszteri fogalmazónak, de Franciaországban nem csoda, ha az állam feje, az elnök földmives fiú volt, mint Laval vagy Lebrun. Nálunk ez lehetetlen. Ezt nem engedhetik a zárt klikkek, akik szinte kizárólagos szabadalomnak tarják az állami áilás hoz való jogukat, akik kinézik, kipisszegik, ha a kiikkenkívül álló egyén óhajt oda bejutni. Oh ezt nem szabad, mert így volt ez szokásban a jó békeidőkben, s ezt a jó szokást meg kell tartani most már a jövendő generáció érdekében is. De azért ne szomorodj el te őstehetségű, szegénysorsú és befolyásos nagyapákkal vagy nagybácsikkal nem rendelkező magyar diák. Tanulj szorgalmasan és tarsd eszedben, hogy a tehetségnek érvényesülnie kell, ha egyelőre ez a szabály itt nem is érvényesül. Talán majd eljön az a jobb kor, amikor a felsőbb tizezert a lélek, a tudás arisztokratái alkotják, amikor majd mi is Nyugatnak számílunk. Addig csak várj türelmesen, addigra talán megfogy a számuk a befolyásos nagybácsiknak. Dr. N. I. Levés a szerkesztőhöz. „Tisztelt Szerkesztő Úr! „A magyar fiatalság rovására" cím alatt a „Pápa és Vidéke" egyik heti számában egy cikk jelent meg, amelynek szerzője a magyar fiatalság tehetetlenségéről, immobilitásáról, a közügyek iránt tanúsított sajnálatos közönyéről és a szociális kérdések feiőii tájékozatlanságáról sajnálattal értekezik. És méltán! Di tévednénk, ha ezt teljesen a fiatalság rovására irnók. A fiatalság tényleg megijed a „Msztes nagyapák korhoió pillantásaitól" és visszabújik a „gyerekcipőbe és a rövid nadrágba", de ez a félelme nem alaptalan. El kell ismernünk, hogy azok a „dicséretes kivételek" s vezérnek termettek a fiatalság azon rétegéből kerülnek ki, amelynek szánandó tagjai számára nem a „cínteremben porladó ősök", nem a „10 féle előnév, méltóságos apák és nagyapák tisztes galériája a karrier zsámolya", hanem azok, akik kénytelenek a hivatalokban pogány bálvány ként imádott igazga-