Pápa és Vidéke, 20. évfolyam 1-52. sz. (1923)

1923-09-16 / 37. szám

keresztény politika partjára, hanem aki egész életét annak szolgálatában töltötte el, az a szent hit, hogy a komoly, mély meggyőződésből fakadó keresztény politika sorsa nem a csőd, hanem — a győzelem ! Tárogató harsan.. .* A megszállott végeken nem sírhat a magyar nőta. Az emberrengetegben magyar lelket nem csapdoshat a nekibúsult honfisírás Más baját nem értő, könnyű győzelemtől kótyagos, remegő gyávaság elhallgattat magyar dalt, kacagást, sírást és bánatot. Csak titkon, családi tűzhely meghitt melegén örül — ha örülhet — búsulhat, sírhat a magyar. Az otthonában rabbá tett magyar testvéré minden szerető gondolatunk, aggódásunk, kinek gyötrelem magyarnak lenni. Mert ha úgy közbe-közbe a Kárpátok felől gyeplőt ereszt az őszi szél, be sok panasz csap fülünkbe {enyvesek zúgásán, jegenyék susogásán keresztül. Talán annak a kóbor kurucnak telke suhanhat el hozzánk, aki sírva ' i fakadt, mikor a Beszkideknek kapaszkodott s a beregi tölgyerdők zúgására hagyta zokogását. Nyitra, Temetvény, Beczkó, Podhrágy, Árva hideg kőszemükkei idegenül nézik az idegent és búslakodnak büszke magyar fejek roskadásán. Nem is csoda, hiszen a nemzeti érzés ez áldott tűzhelyén rabláncra fűzve minden tevékeny nemzeti gondolat. * A cikk megírására Odescalchi Livió herceg körlevele szolgáltatott alkalmat, melyben a megszállott Felvidék magyar mágnásait és nemeseit ősi mivoltuk megtagadására szóllítja fel. Esterházy János gróf tiltakozását s bátor válaszát a cikk végén a maga egéseében közöljük, hadd lássa a ma sok mákonyos magyarja, hogy nagyokkal, gyönyörű férfiakkal ma is rendelkezünk. Csak az beszélhet, ki árúba bocsátja szent meggyőződését, ki arcába tud vágni régi festett mivoltának, ki árulója tud lenni a nemzetnek, mely egykor gyermekévé fogadta. A porkoláb örül s az aranykalitka énekével teleharsogja a világot. Újságok hozták a szomorú valóságot, hogy Odescalchi Livió herceg körlevelekben szólüiotta fel a felvidéki magyar nemességet: „csatlakozzék a szlovák nemzethez, hiszen ők eredetileg úgyis szlovák nemzetek voltak". Arcunk pifban, zuhatag öklünk emelkedik e viiág piacára szemérmetlenül, vigyorogva kiálló felkínálkozásra, mire a rab magyar újságoknak is csak a „hazaárulás" szó a megjegyzésük. Árulni meggyőződést, meg nem okolhatóan hitet változtatni, fajhoz tartozandóságot letagadni, nem gerincnek sajátsága. Mi lehet a szavuk ahhoz, hogy akadt egy volt magyar herceg, ki kép2s volt mindezt megtenni, főképpen akkor, amikor egy szétdarabolt ország guzsbakötözött gyermekei elárulásáról van szó ? A történelem majd ítélkezik felette! Azonban ebben a nemzeti érzésárverésben, ebben a csúnyán kalmár zajban új hang, magyar fülnek szokott csendülés rázza fel a tiprott sziveket. Akad egy másabb, testében-Ielkében izzó magyar mágnás, ki csüggeteg éjszakán bátor ajakkal vétőt kiált az üzérkedésnek, gyönyörű daccá keményül szivében a bánat s rendíthetetlenül hirdeti „őseitől örökölt s azóta is féltve őrzött kincsét — magyar származását". Megsemmisítő módon vágja a keztyút az áruló, magyar dominiumokat élvező herceg arcába: „Mi nem jöttünk ide indigenátussal, mi egyszerűen itt születtünk mint magyarok és mint magyarok is fogunk itt meghalni." mindenki lássa lelkük tisztaságát, ártatlanságát, gyöngédségét . .. Amikor a rózsákat lemetszette (minthogy életében először fáradt annak megszerzéséért) természetes, hogy megszúrta bal hüvelykujját és még természetesebb, hogy azt szájába kapta és szívta. Amint megfordult, hogy visszamenjen, az egyik ablakfüggöny mintha meghullámzott volna .. . Semmi. Képzelődés. Mosolygott. Bement az ebédlőbe és a rózsákat Ildikó helyére tette. A reggelinél Ildikó csak tekintetével köszönte a rózsát, de Gábor tudta, hogy nyert ügye van. Ismerte ezt a tekintetet; mágnesség van abban, ami kilendíti az érzés iránytfijét: a szivet. Szende pír futotta be Ildikó arcát, amikor Konkoly sétára hivta a parkba. Szívesen, csaknem gyermekes őrömmel ment vele, de amint kiértek a zöldbe, szaladni szeretett volna, elbújni Gábor elől a sfirübe, hogy meg se találja, hogy ne nézzen rá: éget a szeme, megremeg tőle ... — Ildikó, már régebben szerettem volna magával beszélni — kezdi a férfi, de ajkán hal a szó, mert Ildikó megtántorog és majd elesik; gyorsan elkapja, föltartja. Ildikó rövid kortyokban szívja a levegőt és suttogja: — Láttam az ablakból — és fejét lassan lehorgasztja. — Maga is Ildikó, szeret... szeret engem.. . Minden gondolatom, minden vágyam teljesül, ha magaménak mondhatom. Ildikó nem válaszol, lesütött szemével mintha keresgélne valamit. — Ha tudná, mily királyi büszkeség tölt el, mily ragyogó, napsugaras boldogság, élet vár reánk . . . Mondja Ildikó: igaz ez? .. . mondja, mert úgy érzem, nem valóság az, ami most történik? — Igaz — emeli fel fejét Ildikó, mintha egy mély sóhajtás lökte volna fel. — Jöjjön, jöjjön drága kis menyasszonyom, mutassuk be magunkat szülőinknek — hivta a férfi azonnal magával a leányt. (Folytatása következik.) Istenem, be máshogy hangzik ez a tiltakozás?! Kis diákkorunkban, meg azután, meg most is, mi sokat hallottunk a hazafiságról? Költeményeket tanultunk, szavaltunk! Azután ágáló embereket hallottunk harsogni a fórumon nagy hangon, kevés hittel diszmagyarban, vagy anélkül. EJ is volt valami. Azonban büszke győztesnek soha meg nem alkuvást, ősökhöz, azok hitéhez való törhetetlen ragaszkodást odavágni, a hatalom árnyékában sütkérező hitvány árulót megbélyegezni, tiport szivek felemelőjének lenni, ez — magyar testvérek — hazafiság. Kuruc eleinek bátor, hitvalló vére vet lángot e felejthetetlen magyar mágnás lázongó énekében, midőn az üleözött nemzeti érzést tárogatózza milliók lelkével s töretlen nagy hittel hirdeti börtönébsn a meg nem alkuvást. Evesült vackunkon felkapjuk fáradt fejünket s pecsétes sírok nyilása, letűnt nagy világok ébredése közt mi is erősebb hitre ébredünk ! A Felvidék egyszerű, de jólelkű tót népe körében az a hit járja, hogy amikor kísérteties éjszakán a Vihor lát felől felhők hátára kap a szél, egymásuíán megszólalnak az elásott tárogatók. És e sikongó tárogatóhangra egyszerre csak elkezdenek Kassa alá gyülekezni a Nagyságos Fejedelem elfelejtett vitézei s a Késmárk alatt örökösen zokogó Bercsényi főgenerálls is dühösen kezdi rendezgetni rongyos, szélzüllött talpasait. Ez éjszakákon ezek a szegények nem tudnak aludni s könynyel telik meg mindkét szemük, mert azt hiszik, hogy ismét közéjük jött az ö Nagyságos Uruk. Minket is éltet a remény, hogy az eljövendővilágdáridókor egyszer majd elindulnak a regimentek. Istenem, mennyi könny fog majd akkor folyni, de amikor árulókat büntetünk s dölyfös, hitvány kis komédiásokról lehúzzuk a jelmezt, fejükről leverjük a lopott koronát, emlékezzünk meg a nyitraujlaki nagy Esterházy János grófról is. Ez tudott szörnyű órán zengő tárogatón nagy éneket mondani, akkor, amikor sokakat gonosz közöny bilincselt s írástudóink lelke lefonnyadott. E sorok nem vattás kalmárfüleknek íródtak, kiknek egy jó börzehír többet ér minden királyi hitvallásnál. Akiknek azonban a tiprott magyar fájdalom megdicsőülése ér anynyit, mint amazoknak mulandó porüzlete s akik még tudnak lelkesülten gyönyörködni érc-gerincekben, azoknak töretlen, nagy hittel bizásukat a rab magyar gróf zengő lelke, hősi éneke csak erősíteni tudja. * * * Esterházy János gróf válasza Odescalchi Livió herceg árulókat toborzó felhívására: (Megjelent a Nyitra vármegye 1923 aug. 30. számában.) „Mikor egy szétdarabolt ország mágnás tagja megszólal a nyilvánosság előtt, azt remélhetné az ember, hogy önérzetes és megalkuvást nem ismerő hangon áll a nagyközönség elé. Sajnos, ismét csalódtunk. Odescalchi Livio szolcsányi földbirtokos mézédes, naiv szavakban szóllítja fel Szlovenszkó magyar mágnásait é« nemeseit, hogy térjenek vissza ősi hazájukhoz a szlovákokhoz, hiszen úgyis szlovákok voltak. Meghív bennünket egy szeptember 3 án, Stubnyafürdőn, ő á'tala megtartandó gyűlésre, hogy ott hitvallást tegyünk szlovák voltunk mellett, Felháborodásomnak sajnos e pillanatban máskép nem tehetek eleget, mint azzal, hogy a magam nevében — de valószínűleg sok más is fog véleményemhez csatlakozni — a legerélyesebben tiltakozom e felhívás ellen. Igazi magyar ember nem olyan anyagból faragódott, hogy naprólnapra letagadja egész voltát, történelmi múltját, őseitől örökölt és azóta is félve őrzött kincsét — magyar származását. Mi nem jöttünk ide indigenátussal, mi egyszerűen iit születtünk mint magyarok és mint magyarok is fogunk meghalni. Stubnyafürdőre nem megyek el. Nyitraujlak, augusztus 27. Esterházy János Japán. Japán nagy nemzeti szerencsétlensége egészen magafelé tereli érdeklődésünket. Mindig figyelemmel kisértük ezen gyorsan fejlődő népet, mely évek és évtizedek alatt érte el azt a magas kulturfejlődést, melyre más nemzetek évszázadok alatt jutnak. 1853-ban még középkori autokratikus elzárktfzottságba volt burkolva. Csak azóta lépett be a világpolitikába, erős belső átalakulással magáévá téve a nyugati civilizációt A világháború befejezésénél Japán 382.000 km

2, területtel birt 60 millió emberrel, valamint 300,000 km

3, gyarmattal 21 millió lakossal így került be a „kis Japán" a nagyhatalmak társaságába. Ezen gyors fejlődést nagyban előmozdította a japán nép fürgesége, szorgalma, művészi érzéke, kitartása és igénytelensége, köielességtudása, mély nemzeti érzéke, katonai és tengerészi ügyessége, faji, történelmi és vallási egysége. Nagy előnyére válik földrajzi fekvése és alakulata az „ázsiai Angliának", mit ép oly ügyesen tud kihasználni, mint európai riválisa. A tengerészet terén ép oly magas fokot ért el, mint katonai fölkészültségében. Japán az egyetlen ország, mely tényleg nem vévén részt a világháborúban, áldozatok hozatala nélkül csakis hasznot aratott a nagy kataklizmából. Irigy szemmel tekintettek a nemzetek feléje. Ma egy nagy sóhaj rezeg végig a „boldog szigetországon". Japán is megfizette a fájdalom adóját. Találtatott egy tejeskanna, pénz, kulcs és egy zsebkendő. Igazolt tulajdonosaik a rendőrségen átvehetik