Pápa és Vidéke, 16. évfolyam 1-222. sz. (1921)
1921-08-07 / 178. szám
2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1921 augusztus 392. lapokat a kezébe vesz. Ebben a tekintetben mi előbb vagyunk, mint a pápaiak: a mi városunk utcáit nem szennyezi be a destruktiv sajtóförtelem, nálunk még a zsidók sem olvassák Az Estet és társait, mert — hála Istennek, — nem is olvashatják. Pápai magyarok, ne tűrjétek . . .!! Nem tűrjük! Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ezt a piszkot és a többi kosertársait kisöpörjük innént, de ehhez a derék tataiak keresztény lelkületére volna Pápán ss szükség, ami sajnos itt sokokban nincs i©eg. Különösen azokban kik keresztény és magyar létökre a Khon Mór újságos boltjába surrannak be, hogy reggeli táplálékukat Az Est-bői magukba szívják. Ami késik nem múlik, tartja a közmondás és a korsó is adig jár a kútra mig el nem törik s ezen jó Az Est olvasó urakat is figyelemmel tartjuk. Fegyverkeznek a románok A bolsevikiek szorongatják a keleti határokat Bukarest, aug. 6. A bolsevisták a Dnyeszter mentén több helyen erős nyomást gyakoroltak a románokra, ami- szükségessé tette a határvédelmi osztályok megerősítését. A korona esésének oka a külföldi sajtóban. A „Tribüne de GeHevre" a következő cikkel világítja meg a magyar korona esésének okait: Hegedűs pénzügyminiszter legutóbb megmagyarázta a magyar korona zürichi esésének okait. Szerinte Németország fokozatosan megszabadul minden tulajdonában lévő magyar koronától abból a célból, hogy szükségesebb és főleg nagyobb értékű valutát vegyen rajtuk, különösen dollárt és angol fontot. És ez erős hatással volt a magyar korona árfolyamára. Hegedűsnek ez a fejtegetése bizonyos világosságot vet a korona árfolyamának hanyatlására. Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A másik oka pedig az, hogy a magyar parlament az utóbbi időben olyan interpellációknak volt szintere, amelyek a kormány számára igen kellemetlenek lehettek. 6 Budapest, aug. 6. Zürichben ma 100 magyar koronáért 1*45 svájci frankot jegyeztek. Hullámokban megcsapott az olcsósági hullám. Elindultam olyan helyet keresni, ahol jól lehet szórakozni pénz nélkül. A hullámnak az lévén a tulajdonsága, hogy hol föl-, hol lemegy, hát én inkább lementem — a Tapolca partjára, ahol j az emberi nem tavasz—nyár—ősz—téljei vegyes társaságban együtt fürdőzvén annyira, gondolatokba mélyedtem, hogy észre sem vettem, mikor egy« ember bottal, meg egyr gubancos kutyával: toppan elém. Beszélgettünk sok mindenről^ de én csak annyit tudtam kivenni, hogy elkelne már egy ujabb hullám is: az esőhullám; meg, hogy a kertskben a más gyümölcsét szerető 1 gyermekhullám járja, A jó bácsi meghívott máskorra is* beszélgetni, de én már nem hallottam semmit, mert a hőhullám — a fürdőzőktől rám fecskendezett kétes szinfi vizzel — patakokban folyt k rólam. Eszembe jutotta hogy van Pápán; uszoda, is. Gondoltam, tán használ) a tapolcahullám a sokféle hullám ellen, vissza emlékezne arra a bizonyos gyógymódra. De hogy a rám, nézve legveszedelmesebb hullám a pénztelenségi bullám kárt aae tegyen a rangomban, először megnéztem;) van-e: elég pénzem s bementemi. . . Még; csak itt ütött rajtam a hullámok özöne nagyot.... Keleti hsallámí Hebron rózsáskert}£ből a rossz szélhullánoktól iidesodort szebbnél-szebb rózsák, rózsafák és rózsakarók hullámoztak,, ringatóztak a : hullámokban. Ott már tökéletesen elmerülten a hullámokban. Rikoltozás 3.akarom mondani őrült széhullám (most már értem Jericho Salai miért;, dőltek le.) Janka*toullám, Rózsi-hullám, Elza-hullám^ olcsóságj-hullám, hő-huüám, huilámi-huilám. Mi az ? Hullám ? Az én hullám? Megfogtam magam, mert már attól félten», hogy; a másvilági vizek hullámai viszik hullámat. De nem kellett félnem;, mert már mási is hallottam a hullámon, kivül: — Tessenek kimennk a vízből, — a kabin nyitogató hölgy udvariasan parancsoló hangját, Ne csodálkozzanak rajta, ha én voltam az egyedüli, aki szót fogadott. Más, nemzetek., más erkölcsök. Közben érdeklődőm, milyen a fürdő TÁRCA. >&< vándor. Irta: Horváth József. Vézna, mezítelen lábait a fagyos föld kegyetlen göröngye véresre verte. Fakó szoknyája, szürke vállkendője, hajának kibontott, szabályos göndörökben leomló fekete hullámai, halvány arca, lesütött szemei, egész megjelenése oly különös, oly sajátságos volt. Messziről jött, nem ismerte senki. Magábaszáiltan ment tova, tova a maga utján. Egy ütött-kopott heged öt szorongatott a hóna alatt . . . Talán királylány volt, akinek a szivét egy ismeretlen lovag elrabolta és most azt megy keresni, beteg lelkét megy gyógyítani, a szivét megy megtalálni? . . . Titok ... Titok volt ő maga is. Mikor egy-egy gyermek bátortalan kíváncsisággal kezét a vállára tette és megkérdezte, hogy kicsoda, gyengéden emelte fel fejét és fekete szemeit, ovál arcának e még titokzatosabb titkait mélázva meresztve a kíváncsira, dermedt ajkai csak ennyit reb égtek: én vagyok a szomorúság... És most tovább, busán sirt utána a szél, mig a vidor hópelyhek lágyan ereszkedtek útjába. Kipirult lábainak nyomai még egy ideig látszottak, aztán azok is eltűntek ... Végre leszállt az est. . . A felkelő nap aranysugarai pazar fényben ömlöttek el a friss, szüztiszta havon. A temető csendes lakói nyugodtak, álmodtak a ragyogó takaró alatt. Csend ott. . . De im, nyilik a rácsos kapu és merengve lép be rajta a vándor, a szomorúság. Megáll egy pillanatra, majd a legdíszesebb sirkő felé veszi útját. Ökölnyi aranybetük hirdetik, hogy itt nyugszik egy ember, aki nagy volt, aki mindenkivel jót tett, akit jótékony pályája közben ragadott el a halál, akit most mindenki gyászol, de különösen árván maradt gyermeke vigasztalanul sirat. Hosszan nézte. Egy másik sir előtt is sokáig állott; a márványra oda volt irva: özvegyen maradt boldogtalan hitvese imádkozik érte . . . Remegő testtel ment tova, fázott. Nagy szemei egy zugra meredtek ott a kerítés, mellett, oda ment, ott húzta meg magát, hol a reggeli metsző szellő nem érte, hó sem volt. Jól esett neki, hogy ime mások is szomorkodnak, mások is elvesztették szivüket... Várvavárta, mikor nyilik e temető ajtaja, mikor jön az árva, az özvegy, hogy könnyükkel öntözzék a hantokat, melyek szivüket, mindenüket takarják. Sokáig várt, de senki sem jelentkezett. Mikor már jól magasan járt a nap és a hó is olvadni kezdett, egy nyulacska bogarászott a sirok között. Itt-ott megrágta a rózsafák fiatal hajtásait, időnként lábaira gugolva körül nézett, majd megszimatolta egy hervadt, agyonszáradt, agyonfagyott koszorú virágait és eltűnt ... A kapu csak nem nyílott, pedig már dél is elmullott. . . Csak estefelé tünt fel az őr is, aki egy rövidke körutat tett, de rendben találva a rábízott siri világot, távozott.. . Hát hol a hála, hol a vigasztalan ifjú, hol a boldogtalan hitves? Hol van a könnyekkel öntözött friss virág az elköltözött atya, hitves feledhetetlen emlékének? Hol vannak ők? A fiu most huzatja legvígabb nótáját a cigánnyal, asztalán foly a pezsgő, ledér társaság övezi, amelynek ő lelke. Teheti, ván pénze. Atyja hagyott neki eleget... Hát az özvegy ? . . . Ő ? ! . . . Most irja a legtüzesebb szerelmes levelet egy szép bajuszu fiatal embernek, akivel talán holnap, avagy holnapul",; az oltárhoz járul és örök hűséget esküszik neki is . . . Menj, távozzál óh szomorúság! A temető nem a te birodalmad; az csak az elfáradtak, a kidűltek háladatlan, de mégis nyugodalmas, csöndes hazája! . .. A hegedűs vándor feltápászkodik, tova megy a holdvilágos éjszakában, tova . . . tova, oda ahol az eíők vannak eltemetve . . . Azok, az élő halottak biztosan szomorkodnak. A tavasz életet lehelt a természetbe. Hegyen-völgyön virágfakadás valí. Madárdal csattogott az erdőn. A szomorúság végre megpillantcéta a messzeségben, az élők temetőjét, a, börtönt;.,. .. Kies dombtetőn meredez az égnek a régi, romjaiban is büszke vár. Valamikor a szilaj jóked^a vad tivornyák hangos kacajától zengett, most gyötrelmes sóhajok,, baglyok huhogása, denevérek bántó sipogása vegyül a tavaszi est mesélő csendjébe .. . A vén bűnös űl az ágyán. Aszott kezére feajtja ősz fejét . . . Lelki szemei előtt a szép ifjúkor lebeg. Régen, volt, de az idők nem, tudták a feledékenység ködébe burkolni az egykori boldogság édes. emlékét . . . Tavasz volt akkor is . .. Szép tavaszi este . . „ Virágeső hullott a fehér akáciákról arra a kedves kunyhóra . . . Egy ókuiárés öregaszszony — édes anyja — imádkozott nagybetűs, rézkapcsos, vaskos irnakönyvéből a kis ablakon beszűrődő gyér világosságnál.., De neki távozni kellett, jövőjéről volt szó... Egy másik bogárhátú házikóba vágyott, egy kedves teremtéshez, akivel élete boldogságát,, keserűségét kellett volna megosztani. . . Még fülében zúgott jó anyja biztatása: jó, jó .. „ aztán csak siess, a dologgal, én már öreg vagyok, valaki meg csak keli, aki gondodat viselje, főzzön, mosson, várjon... És 6 remegő szívvel ment neki az illatos éjszakának elindult a fiatalok legszebb útjára ... De hallga ... hegedűszó ... ab { az ő nótája ... Ott az ablak alatt húzzák ... És a rokkant rab remegő kézzet kapaszkodik a durva rácsokba . .. Hallgatta, szinte a szókat is hallani vélte; A fonóban szól a nóta Én Istenem, de régóta hallgatom ... Szive volt a nótának ... A regélő tündér alkony aranyosan borult az erdős bércekre, majd halványan ereszkedett le a messze elnyúló völgyekbe, hogy gyászoló bársonyt vonjon a sugár tornyú falvakra, patakszelte zöldelő mezőkre, virágbimbós rétekre . . .